3,2,1...

Mikor érzed, hogy valami nincsen rendben, de nem jössz rá, hogy mi. Igazából legbelül tudod mi az, csak nem fogalmazódott meg benned egészen. Minden nap eltűr az ember dolgokat, próbál beilleszkedni, simulni a többiekhez, de aki csak egy kicsit is nyitottabb szemmel jár és feltűnnek neki dolgok, annak egy idő után betelik a pohár. Csak nyelsz, nyelsz, de emésztés nélkül. Mikor pedig végleg megteltél a megemésztetlen dolgokkal, szép lassan elkezdenek marcangolni. Fel kell őket dolgozni, el kell őket tüntetni, hogy aztán újabb dolgok kerüljenek a helyükre. S mikor végre abban a közegben vagy olyan emberekkel, akikkel nyíltan tudsz beszélgetni, rájössz, hogy mik is azok, amik megemésztésre várnak. Szép lassan felböffennek, majd szinte okádod ki magadból a panaszaid. De ilyen is kell. Mindig csak tűrni és mosolyogni nem egyszerű. A maszk mögött hamar rothadni kezd az igazi arc. Néha ráfér a szellőztetés.
Az ember egy undorító lény. Én is az vagyok, akár csak Te! Nehéz úgy élni, hogy jó pofát vágsz dolgokhoz/emberekhez amiket legbelül szívből gyűlölsz. Viszont muszáj valamilyen szinten ezeket elviselned, mert ha túl őszinte vagy, hamar elhatárolódsz és végül senki nem áll majd veled szóba.
Azonban van az a szint, amikor nincs tovább. Már nem bírod elviselni a környezeted, még azokat sem, akiket egyébként szeretsz. Ki kell adni magadból ezeket, hiába....
Természetemből adódóan magamba fordulóbb vagyok, mint az átlag és néha úgy érzem, hogy megfulladok. A torkom elszorul és sírás előtti fojtogató érzés fog el, pedig igazából nem sírok. Ez egy láthatatlan kötél, egy hóhér kötele, amit a társadalom akaszt a nyakamba és húz egyre szorosabbra. Mikor aztán elfogy a levegőm, muszáj szabadulnom. Ki kell vágnom magam a hurokból és elvonulni egy kis időre, hogy aztán ismét a nyakam köré tekerhesse szép lassan a hóhér a kötelét...
Szerintem ez soha nem fog megváltozni. Örökké magamnak való leszek, hisz mindig egyedül vagyok. Tudom, sok ember van, aki szeret és én is sok mindenkit szeretek teljes szívből. De az ember egyedül születik és egyedül is hal meg. Aki egyke, az megérti. Néha vágyom  a magányt, máskor túl sok belőle és olyankor szükségem van valakire...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nehéz beilleszkedni. De ne értsük félre! A beilleszkedés nem egyelő a sorba beállással és a tucat emberré válással. Egyszerűen csak vannak bizonyos viselkedési normák, amiket a társadalom elvár és azt követni kell, akár mekkora rockerek, hippik vagy anyámtyúkják vagyunk. Ahogy egyre közeledek a felnőtté váláshoz, rá kell jönnöm, hogy ha boldogulni akarok az életben, akkor valamilyen szinten alkalmazkodnom kell. Attól még lehetek egyedi. Mert a mai világban mindenki nagy egyéniség akar lenni. Csak azt nem értem miért. Ha valaki tényleg akkora egyéniség, akkor annak nem kell otthon ülnie és azon töprengenie, hogy milyen cuccokat vásároljon holnap, hogy azzal kitűnjön a tömegből. Annak jönnie kell. Csak úgy. Rád akadnak egyszerűen a stílusjegyek. Egy egyéni ragasztónak kell lenned, ami csak olyan dolgokhoz tapad, ami igazán érdekel és mind ezt tudat alatt.

Jól eltértem attól, amit eredetileg írni akartam, de inkább nem konkretizálok. Én értem és érzem mit akartam ezzel és ennyi épp elég. Aki ki tud szedni valamit a homályos soraimból, annak külön puszit adok. xD
Viszont ilyen is kell néha. Ez a blog sok ilyet  megélt már, de most nőttem fel annyira, hogy ne kezdjem el virtuálisan oltogatni azokat, akikkel bajom van. Ez már maga a gésa mosolya. Egy olyan mosoly, amely mögé mindenki azt képzel, amit akar. Csak maga a gésa tudja igazán mit is rejt ez a mosoly. Jelen esetben én vagyok a gésa. Vajon ti mit vesztek ki a mosolyomból....?