Úgy mostanság...

Yo!

Mint láthatjátok tegnap végre lecseréltem a designt, ideje volt már.Bejegyzést már nem volt kedvem írni, ugyanis reggeltől délutánig a kórházban ültünk anyuval. Megint elküldték egy csomó vizsgálatra szegényt és már lassan 3 hónapja, hogy állandóan kínozzák valamivel. Tegnap volt a szülinapja és nagyon ki volt borulva az újabb vizsgálat miatt, így reggel ugyan elindultam az iskolába, de látva, hogy fél órás késésben van a vonat, visszafordultam. Egyébként is tudtam, hogy most szüksége van rám, így biztos, hogy ha időben jön is a vonat, akkor is visszafordulok.
Igaz, hogy ZH-t írtunk volna, bár a tanár a létezésemről sem tud, de most minden elhanyagolható számomra.Majd lesz valami azzal a tárgyal, az iskola jelenleg a legkisebb problémám.
Szóval rengeteg várakozással és idegeskedéssel telt a tegnapi nap, de este azért megjött a kedvem a bloghoz, így a kinézeten változtattam.

Ma nem voltak óráim, így pihentem egy kicsit. Animéztem, mangát olvastam meg kimostam a heti ruhát.Holnap jóóó sokáig leszek, reggel a 9:10-es vonattal megyek és 20:40-re érek haza. Már ha a drága MÁV is úgy gondolja, mert eddig minden nap késtek a vonatok minimum 10-15 percet. Király lesz holnap egy félórás késéssel bevágódni órára. Főleg, hogy most mennék másodjára, mert eddig ugye ment a huzavona a szakváltással. Kicsit sem lesz ciki. xD
De egyébként eddig tetszik a magyar szak, a csoporttársaim is nagyon kedvesek, néhányukat már ismerem korábbról is, de azok is rendesek, akikkel csak most hozott össze a sors.
Igazából ha nem lenne az életem éppen romokban, akkor egészen szeretnék iskolába járni.

Aki miatt még nem törtem teljesen össze, az Laci. Mindig is mellettem állt és támogatott, de most, hogy ennyi rossz történik velünk még inkább próbál a támaszom lenni. Ha ő nem lenne, akkor tuti, hogy nem bírnék felkelni az ágyból. Így is vannak elég mély és depresszív pontjaim, de nem tehetem meg, hogy ezek sokáig tartsanak, mert anya számít rám.
A hétvégéket vele töltöm. Igaz, hogy mindig lelkiismeret furdalással megyek el itthonról, de tudom, hogy anya nem akarja azt, hogy miatta teljesen elszigetelődjem mindenkitől és mindentől. Nehéz ez, nagyon nehéz. Pozitívnak lenni pedig a legnehezebb.
Szerencsére Laci itt van mellettem és segít kikapcsolni és megnyugodni. Próbálok vidám lenni,
igyekszem nem az ő vállára rádobni minden terhemet. Nekem már az is sokat jelent, ha megölel és mond valami hülyeséget. Az elmúlt fél év során megtanultam értékelni a legkisebb dolgokat is, mert most csak kis dolgokba kapaszkodhatom.
Egyébként nagyon büszke vagyok rá. Elég döcögősen indult, de azt hiszem rátalált arra, amit szeret. Most egy számítógépszerelő OKJ-n van és mellette dolgozik is. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pont, amikor azt mondja majd nekem, hogy szereti a sulit, de megtörtént. :)
Nemrég pedig megkapta az első fizetését egy gép megszereléséért. Azt hiszem jó úton halad és ennek nagyon örülök. Remélem most már én is a nekem kijelölt ösvényre tévedtem.

Egyébként a lábam kb. 2 hét után rendbe jött. Bár volt, hogy alig bírtam elsántikálni a suliba, de a kenőcs, fásli, borogatás trió helyre tette és nem kellett 2 várost végigjárnom vizsgálatokért. Mert az orvos nem igazán törődött vele, egyből beutalt röntgenre meg laborra. Inkább kihagytam.

Körülbelül ennyit akartam közölni.Majd jelentkezem.

Sayonara!

Jó is, rossz is

Üdv!

A legutóbbi bejegyzésem óta sajnos nem változott túl sok minden. Az orvosok továbbra sem tudják, hogy pontosan mi baja van anyának. A legnagyobb baj az idő. 2 hetet vártunk egy eredményre, amire kb. 5-7 napot kellett volna, de ezzel se jutottunk előbbre.
Most már annyira sürgeti őket az idő, hogy érdekes módon tudnak azonnali időpontot adni mindenhova. Úgyhogy az elkövetkezendő napokban a kórházat járják apuval. Próbálok pozitív maradni és reménykedni, de nagyon nehéz. Vannak nagyon rossz napok és kevésbé szörnyűek, de szinte folyton mély ponton vagyunk.

Az utóbbi napok szörnyűek voltak, de szerdán kaptam valami jót is az élettől. Ilyen borzasztó időszakban az ember egy apró dolognak is nagyon tud örülni, de velem elég sok minden történt aznap. Kezdjük azzal, hogy reggel Risa felvisított és így felnéztem telón az e-mail fiókomba, mert minden nap türelmetlenül vártam az iskola határozatát. És ott volt! Jó hírt közölt, átvettek magyar szakra! Nem is tudom kifejezni az örömömet ez irányába. Lehet, hogy végre megtaláltam az utam?!
Bár sok izzadsággal és könnyel van kikövezve ez az út, ugyanis minden olyan tárgyat felvetettem az ügyintézővel, amit csak lehetett, azaz 7!! db magyaros tárgyam van, ezen kívül van 5 db pedagógiai és 4 db rajzos tárgyam. Elég sok.
És persze alapból borzalmas az órarendem, de most már folyamatosak lesznek az ütközések. A hétfőm még nem is vészes, kedden nincs órám, de szerdán a 6:14-es vonattal kell indulnom és 20:40-re érek haza. Azt hiszem előbb utóbb össze fogok esni. XD
Csütörtökön és pénteken csak 2 órám van, de mind2-re 8-ra kell jönni, ami(egy kis késés mellett) azt jelenti, hogy a 6:59-es vonattal el kell jönnöm itthonról. Soha nem bírtam a korán kelést és az egyetemben egyedül azt szerettem, hogy nem nagyon volt eddig reggeli órám, vagy ha igen, akkor az elődadás volt és skipeltem. Na, hát most megkaptam. xD
De úgy vagyok vele, hogy ki kell bírnom, le kell vizsgáznom minél több tárgyból és akkor hátha nem leszek olyan nagy csúszásban. Eddig csak 2 órán voltam, azok nagyon tetszettek. A nyelvtanért nem vagyok oda, de inkább magolom azt, minthogy még egyszer programoznom kelljen.
Szóval alapvetően nagy az öröm, bár tudom, hogy nagyon nehéz lesz.

Aztán amikor este jöttem haza a vonaton észre vettem,  hogy egy srác állandóan néz. Vannak fura fazonok, így ignorálni szoktam az embereket, csúnyán nézek és általában akkor békén hagynak. De az ablak visszatükröződéséből is láttam, hogy néééz. Már kezdtem ideges lenni, amikor egyszer csak felállt és odajött. Zenét hallgattam, kivettem a fülest és  láttam, hogy a Facebook profilomat mutogatja nekem. Aztán meghallottam ezt a mondatot:
-Bocsi, ne haragudj. De te vagy Risa, a Retard Művek készítője?
Na, mindenre számítottam, pénz kunyerálástól kezdve a "nincs pénz a telefonomon, add ide a tiédet"-ig(mindezt tapasztalatból írom), de erre pont nem. Megörültem, aztán leült velem szembe és leesett,

hogy őt már láttam valahol. Na, kivel hozott össze a sors?
Szerintem senki nem olvassa olyan régóta a blogot, de még talán 7-ben vagy 8-ban írtam róla, hogy találkozni akart, de én nem igazán szerettem volna, mert jó nagy korkülönbség volt köztünk. Aztán besértődött rám, hogy mindig azt mondtam neki, hogy oké, majd találkozunk és végül mégse... Így visszagondolva elég szemét dolog volt ez tőlem, de állandóan tapadt és nem akartam megbántani.
Meg azzal a kemény 14-15 éves fejemmel nem igazán tudtam máshogy kezelni a helyzetet. Aztán haraggal váltunk el és kb. 5-6 év után egy vonaton odajött hozzám, hogy ismeri a képregényeimet.
Egyszerre örültem is, mert ő a 3. ember aki felismer(micsoda híresség vagyok xD), de kicsit furán is éreztem magam. Bár úgy látszik ő már nem haragszik, engem meg azután nem is érdekelt, el is felejtettem. xD Csak kicsit kellemetlennek éreztem a beszélgetést. :'D Szerencsére csak egy megállót kellett együtt mennünk, mert szállnom kellett.
Szóval összességében örültem, mert hiába ismertük egymást, a kapcsolatot nem tartottuk évekig és mégis odajött, mert szereti a rajzaimat. Gratulált hozzájuk, meg beszélt róluk, hogy mennyire tetszenek neki. :D A kellemetlenebb részt inkább ignorálom és csak örülök magának az élménynek.

Mikor hazaértem az ágyamon várt egy kínai csomag. Megjött az FMA-s egér alátétem, ami megkoronázta a napom befejezését.*-*
Az élet baromi kemény és vannak, akik több rossz és nehezebb dolgot kapnak, mint mások, de néha rájuk is vetülhet némi fény.

Ma nem mentem suliba, mert a bal csukóm és a jobb lábam egyszer csak begyulladt. A csuklóm jobban van, de tegnap éjszaka a lábam a 2x-re dagadt és még ma reggel is elég csúnya volt. Nem igazán akarok orvoshoz menni, mert egyrészt influenza szezon kellős közepén egy kis sántítással megyek be és 40 fokos lázzal jövök ki a rendelőből, másrészt félek, mert anya olyan gyenge, hogy egy influenza komolyan veszélyeztetné őt. Harmadrészt nagyanyám jóvoltából már mindenki tudja, hogy anya beteg, így nem akarok emberekkel találkozni. Utálom őket. Nem azért kérdezősködnek, mert az érdekli őket, hogy ténylegesen miként van az adott illető, hanem hogy a boltba beérve lehessen sápítozni rajta a vénasszonyokkal karöltve.
Szóval fáslizom és kenem gyulladáscsökkentővel a csülkömet, aztán majd meglátom mi lesz vele a hétvégén. Már sokkal jobban néz ki, majdnem visszament az eredeti méretére, szóval remélhetőleg nem lesz gond.
Ma menni akarok Lacihoz, úgyhogy össze kell magam kapni.

Na, majd jelentkezem.

Pá!