Igaz, hogy mióta az eszemet tudom ismerlek, de csak ez alatt az egy év alatt sikerült valamivel mélyebb kapcsolatot kiépítenünk egymással és a családdal. Mondják, hogy a baj hozza igazán össze az embereket és a családokat és a mi esetünkben ez igaz volt. Eleinte rendben mentek a dolgok, de ahogy haladt az idő úgy kezdett kisiklani minden. Te már akkor valahol félúton feladtad és nem is hittél igazán benne, hogy meggyógyulhatsz. Mindenki látta rajtad, hogy a gyógyulásod érdekében nem teszel meg mindent és nem küzdesz az igazi démonnal: saját magaddal. A magad ellensége voltál és már csak arra eszméltünk, hogy annyira elfajultak a dolgok, hogy már a kórházban vagy és műtenek...
Teljesen tönkre tett az a környezet és az orvosi gondatlanság. Egy emberi roncsot képzett belőled az az undorító lepratelep, amit kórháznak csúfolnak. Viszont a daganat nem terjedt tovább, nem volt áttét így mindenki reménykedett, noha teljesen összetört a magyar egészségügy.
Pénteken még megpusziltam a homlokod, odaadtam a vizedet és én elemezgettem neked az egyetemista élet "szépségeit". Mennyi hülyeséget összehordtam, csakhogy ne üljünk egymás mellett kukán. Az állapotod ellenére próbáltál beszélgetni velem és mindenki boldog volt, hogy talán még van remény. Még nevettünk is apa hülyeségein és megbeszéltük, hogy hétfőn találkozunk.
El akartam vinni pár munkámat, mert tudom, hogy szerettél festeni és kíváncsi voltam a véleményedre és fel akartalak egy kicsit dobni.
Nem hittem, de legbelül éreztem, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy láttalak.
Ma megszűnt a fájdalmad, a szenvedésed, de magad után hagytál egy nagy űrt a családod szívében.
Ég Veled, remélem egy jobb helyre kerültél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése