Pánikroham?! Miért is ne?!

Ahoy!
A történet még friss és ropogós, még a szemem is fel van dagadva a rengeteg sírástól. Rég nem volt már szó erről a csodás "betegségről" a blogon. Az igazat megvallva eddig azt hittem,  hogy teljesen sikerült leküzdenem, de most mint egy rég nem látott ismerős újra bekopogtatott.
Az első pánikrohamom is úgy kezdődött, hogy megláttam elsuhanni valami nagy szürke izét a szobámban. Anya persze egyből rávágta, hogy biztos pók! Innentől nem volt megállás a lejtőn. Akkor még nem tudtam, hogy pánikrohamom van és nagyon féltem, hogy a szívemmel történt valami. Aztán persze a vizsgálatok kimutatták, hogy szervi bajom szerencsére nincs. A fejemben nem stimmel valami. Persze akkor még nem kötöttem össze a kettőt, hogy az egész kiváltója attól a nyolclábú undormánytól való rettegésem volt.(Egyébként a nagy szürke izé egér volt.)
Na, ne féljetek, ezúttal nem kellett mélyrehatóan magamba néznem a roham okát tekintve. Éppen ki akartam menni a szobámból, amikor megláttam. Tényleg hatalmas volt. Mindig én találom meg a környék legnagyobbjait, de ilyen nagyot én még lakásba nem is láttam. Biztos volt kb. 3,5-4 cm, ami azért szép nagy dögnek számít. Pontosan az ajtó mellett terpesztette el undorító sárga lábait. Természetesen instant szívrohamot kaptam, de ekkor még csak azon voltam,  hogy miként üssem le. Amikor egy bazi nagy könyvvel feléje mentem, megmozdult. Ismerem ezeket a dögöket, sárgák és ugrálnak. Amikor megmozdult a közeledtemre, egyből elkapott a félsz, hiszen ha rám ugrik, akkor tuti szívrohamot kapok.

Igaz, hogy már elmúlt este 9, de felhívtam apát, aki a másik szobába aludt. Nem kelt fel a telefon csörgésre, pedig még ide is jól behallatszott, a Sweet child o' mine. Persze megint jól beivott és ilyenkor elvihetnék a feje fölül a házat, azt se venné észre. Ekkor ütött be igazán a pánik, ugyanis ebben a percben tudatosult bennem, hogy senkire nem számíthatok. Régen anya mindig zokszó nélkül eliminálta a pókokat, mert tudta milyen érzés ennyire rettegni valamitől. Ő az egerekkel és patkányokkal volt hasonló viszonyban. Amikor rájöttem, hogy teljesen egyedül vagyok, akkor olyan szinten bepánikoltam, hogy már levegő után kapkodtam és az ájulás szélén voltam. Felhívtam Lacit, mert tudtam, hogy csak az segít, ha valaki beszél hozzám. Szegényt utoljára akkor hívtam fel ennyire zokogva, amikor anya meghalt. Szóval gondolhatjátok mennyire ráhoztam a szívbajt. Végül 3 próbálkozás után kaptam annyi levegőt, hogy el tudtam mondani mi a baj.
Segített és próbálta kiötletelni, hogy mivel üssem le a dögöt. Az volt a baj, hogy nem mertem a közelébe menni és leütni, mert ugye féltem, hogy rám ugrik. Ekkor már elkezdődött a viszketés is, a pókiszonyom másik velejárója. Véresre tudom ilyenkor kaparni a hátam. Laci közben próbált segíteni így 30 km-ről, telefonon keresztül. Még tettem egy utolsó próbát és felhívtam még egyszer apát, persze hiába.
 Ekkor vettem egy mély levegőt, elővettem egy rohadt nagy dobozt és összenyomtam vele a rohadékot. Persze egyből rám jött a hányinger, mert a halott póktól is félek és irtózom, szóval ja...
Kb. 40-50 perc keserves zokogás után sikerült leküzdenem a démonomat.

Tudom, nagyon szánalmas, hogy ennyire félek egy ekkora lénytől, de nem tehetek róla. Mivel amúgy is elég rossz a közérzetem, nem aludtam sokat és sok az elfojtott dolog, így hamarabb ki tudok akadni és azt hiszem megvolt a második idegösszeroppanásom is. Hurrá. :"D
Tényleg óriási mázlim, hogy Laci ilyen türelmes velem, mert apa mindig is kicsúfolt a fóbiámért és volt, hogy "véletlenül" kicsúszott a pók a kezéből az eliminálás során.
Jól esett kiírni magamból a dolgot, már nem remegek annyira. Azt hiszem nem is maga a pók volt a legnagyobb gond, hanem az, hogy előtört belőlem minden: az egyedül hagyottság érzése, apa állandó leszarom viselkedése velem, anyák napján se sírtam, szóval sok mindent fojtottam el... Ismét. Lehet többet kéne sírnom és akkor nem kapnék ilyen durva pánikrohamot, de egyszerűen nem vagyok az az ember, aki ki tud magából adni mindent. Csak akkor, amikor már ilyen szélsőségessé válik a dolog...


Ennyi voltam mára, maradok továbbra is egy arachnofóbiás Shinigami.
Pá!