Tudom, elég nagy kihagyás volt most a blogon, de egyszerűen nem volt kedvem írni. A február nagyon rosszul telt. Mintha az elmúlt 2 év összes szomorúsága most ért volna utol. Nem engedtem magamnak rendesen időt a feldolgozásra és most a nyakamba szakadtak az érzéseim. Most már kezdett egyenesbe jönni minden. A suli is, amit még mindig szeretek és elősunnyogott a depresszió az árnyékból. Most lett volna anya szülinapja és most volt a halála 2. évfordulója is. Úgyhogy elég nehéz időszakon mentem keresztül, ráadásul közben a sulit is bezárták. Nagyon megviselt, mert végre azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Az előző félévet is elég szépen teljesítettem, 4,52 lett az átlagom, ami így első félévre nem is rossz. Kapok egy kis ösztöndíjat is, ami azért jól jön, főleg ebben a bizonytalan időszakban.
Sajnos azt kell mondjam, előre láttam mindent. Mikor januárban cikkezni kezdtek a kínai helyzetről, számomra egyértelmű volt, hogy ebből világjárvány lesz. Senki nem hitt nekem a környezetemben. Amikor rebesgették az iskolabezárást és már tudtam, hogy pár napon belül meg is lépik, azt se hitte el nekem senki. Persze attól, hogy mindent előre sejtettem még nem lett egyszerűbb a helyzet. Mamáékat már egy hónapja nem láttam, de jelenleg én vagyok a legveszélyesebb rájuk nézve. Eleinte nem lehetett őket semmivel meggyőzni, de lassan ráébredtek, hogy ez nem gyerekjáték. Most nagybátyám vásárol nekik, de én is felajánlottam a segítségemet. Hamarabb és ezért hülyének lettem nézve. Csak a múlt héten látták be, hogy nem kéne 70+ évesen minden nap boltba járni...
