2018. május 11., péntek

Gondolatok...

Ahoy!

Igyekszem visszatérni a blogoláshoz, mert továbbra is szeretem. Igaz, hogy mostanában csak a szánalmas, darabokra hullott életemről tudok nyilatkozni, de igyekszem minden apró dolognak örülni. Ami így a félév végén nehéz ügy: a rajz tanszék megint variál és képtelenek megérteni, hogy nekünk van egy másik szakunk is, amiből most írjuk a ZH-k 90%-át. Néha felhúzom magam ezen, de próbálok nem mindenen idegeskedni.
Igazából félek, hogy bennem is ott lappang a rák és nem akarom feleslegesen szétstresszelni magam és fiatalon, esetleg még fiatalabban meghalni, mint anya...
Úgyhogy kicsit jobban odafigyelek az étkezésre is és minden nap igyekszem legalább 20-30 percet mozogni. Ami nem nehéz, mert legalább 20 percet biciklizem naponta az állomásig. Ha meg éppen nem megyek suliba, akkor csak úgy teszek egy kört a faluban.
A csokiról nem tudok leszokni, most kell valami, amitől jobban érzem magam. De mivel semmi más káros szenvedélyem nincs, így azt hiszem ennyit egyelőre megengedhetek magamnak. Legalábbis addig, amíg kicsit helyre nem jövök és akkor a csoki fogyasztásom mértékét is szabályozni fogom.

Egyébként nem voltam annyira kikészülve anyák napján, mint hittem. Persze egész hétvégén rossz kedvem volt, de pénteken kimentem a temetőbe és megfogadtam, hogy nem megyek ki vasárnap. Nem marcangolom ezzel magam, most önzőnek kell lennem és kicsit magamra gondolni, hogy ne őrüljek és betegedjek bele ebbe az életnek nevezett tragédiába. Nem akarom 30-40 évesen egy kis urnába végezni.

Néha csodálkozom magamon és az erőmön, hogy képes vagyok mindenre. Tanulok(néha persze nem úgy megy, mint ezelőtt, de igyekszem), vezetem a háztartást, ügyet intézek(óóó, még meddig kell kínlódni vajon ezzel? ._.), már tudok őszintén is mosolyogni és néha nevetek is. Hihetetlen az emberi életösztön. Amikor azt hiszed, hogy belehalsz a fájdalomba az agyad kattan egyet és már azon kapod magad, hogy kitakarítottad a lakást és lemostad az összes ablakot.
Persze nem azt mondom, hogy mindig erős és összeszedett vagyok. Néha olyan dolgokat csinálok, hogy utána csak fogom a fejem, de most elnézőbb vagyok magammal és csak legyintek rá egyet.

Megváltozott számomra a sorrend, máshogy látom a dolgokat, mint eddig. Bár szörnyen kétségbe vagyok esve, hogy milyen jövő elé nézek így, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Nem tudom hogy leszek képes önállósodni: egyrészt, mert ha apa nem talál évekkel később magának valakit, akkor örök lelkiismeret furdalásom lesz, hogy itt hagyom egyedül. Másrészt nem túl fényes az anyagi helyzetünk. Minket sem segítettek a szülők, így aztán több mint 10 év volt, mire összekínlódtuk a házat.Természetesen segítség nélkül hitelhez folyamodtak anyáék, aminek a fennmaradó részének a felét én öröklöm. Tudom, hogy apa soha nem terhelné ezt rám, de azért kb. 1,5 millió forint adóssággal indulni az életbe úgy, hogy még semmit fel sem vettél kicsit elkeserítő.
Nem vagyok benne biztos, hogy 5-6 éven belül nem külföldön találom-e magam. Egyre jobban el szeretnék innen menni és apa is egyet ért velem. Nem tudom mi lesz, de egyelőre nem látom túl szépnek és fényesnek a jövőmet. Talán az én csillagom leáldozott, vagy soha nem is volt fent az égen...

2018. május 3., csütörtök

Hétköznapok

Sziasztok!

Nos, lassan itt a félév vége, már csak 2 hét és annyi. Sok vizsgám lesz és igyekszem a bánatomat a
tanulásba fojtani. Szeretem a magyar szakot, bár eleinte nehéz volt. Főleg, hogy később vettek át, így az év eleji anyagot is be kellett pótolnom, senkit nem ismertem eleinte és nem tudtam kitől elkérni a jegyzeteket. Szerencsére a magyarosok egy másik faj, nem olyanok, mint az informatikusok. Az infó szakon úgy kellett összekönyörögni a tananyagot, míg magyaron a többiek írnak rám, hogy miben segíthetnek?
A múlthéten és ezen is 2 beadandót írtam meg és ezen 3 nap alatt 2 ZH-t fogok írni. De már egészen belerázódtam a sok hiányzás ellenére is. Szerencsére a tanárok megértőek és nem buktattak meg azért, mert sokat hiányoztam az elmúlt időszakban. De nekem kellett szinte mindent elintézni. A bürokrácia melegágyában élünk, így nem elég a fájdalmat elviselni, de veszekedni kell a közművekkel is, mert egyszerűen olyan tételeket számláznak ki,hogy eszméletlen. Már megkezdték a hagyatéki eljárást is, leveleztünk egy párszor más közműves szervekkel is, vettem egy telefont, mert természetesen az is használhatatlanná vált. :"D Új számom lett, mivel nem tudtam átíratni anya nevéről az enyémre a régit, mert kellene hozzá a hagyatékiról valami igazolás, de még nem zajlott le az eljárás, majd 1-2 hónap múlva. Addig meg nem maradhattam telefon nélkül, mert messze járok iskolába és kell, hogy el tudjam érni apát és Lacit.
Elromlott a mosógépünk, szerencsére nagyanyámnak volt egy zsír új pluszba, így az megoldódott. Behalt a porszívó, de apa megcigányolta,csak néha nem működik. Igaz a mondás, hogy szegény embert még az ág is húzza.

De igyekszem nem beleőrülni ebbe az egészbe. Tegnap egész jó napom volt, ahhoz képest, hogy a szerdákat nehezen viselem. Szerdai napon volt a temetés, reggel a vasútállomáshoz menve a temető mellett kell elhaladnom, úgyhogy állandóan felszakad a seb. De a magyaros lányokkal elmentünk gyrosozni és tök jól éreztem velük magam. Remélem, hogy egyszer a barátaimnak nevezhetem majd őket.Ezután írtuk a ZH-t és szerintem egészen jól sikerült. 2 anyagból írtunk és a tanár annyit kért, hogy írjunk le mindent, amit tudunk. Én írtam neki majdnem 4 oldalt és remélem, hogy ötöst kapok.

A hosszú hétvége is viszonylag jól telt, vasárnap jött Laci és hozta magával Tomit is. Nem volt nagy majális, szinte semmi nem volt, de beültünk fagyizni, aztán elmentünk Debbe a Mekibe. Anya egyik magas talpú cipőjét húztam fel, mert egyelőre nincs másik tavaszi cipőm. Erre Debrecen kellős közepén szinte teljesen leszakadt a talpa. Nagy nehezen bebicegtem a Mekibe, ott leültem és vártam, hogy a fiúk megmentsenek. Már 6 óra is elmúlt és eleve ünnepnap volt, így semmilyen ruhás bolt nem volt nyitva a környéken, hogy vehessek egy cipőt. De megérkezett a felmentősereg: a két fiú vett nekem egy pillanat ragasztót. Nos, ez tényleg pillanat volt, mert csak 2 percre fogta össze a levált talpat a cipőmmel. :"D Vicces volt a Meki közepén ragasztgatni a cipőmet. ><"
Végül Laci ideadta a cipőfűzőjét és azzal felkötöttem a levált részt. Ez be is vált, haza tudtam vele tipegni. Laci meg szolidaritásból-és mert majd kiesett a lába a fűző nélküli cipőből- sántított velem. xD De azért beleléptem egy rágóba a fűző résszel, sehol máshol nem lett olyan, csak a cipőfűzőnél. Nem is én lennék. Annyira jellemző ez rám. Eleinte meg voltam ijedve, de utána már csak nevetni tudtam a bénaságomon.

Szóval így telnek a napjaim mostanában. Igyekszem megfelelni a suliban és vezetni a háztartást. Most nagyanyám főz ránk, mert a suli mellett elég nehézkes lenne ezt is megoldani. Este azért szoktam összeütni valami kis egyszerű vacsorát. Egyébként mosok, takarítok, virágot locsolok és gondozok-anya imádta a virágokat és rengeteg maradt rám-mosogatok, teraszt mosok és a napi gyűlölt meló: vásárolok. Anya is utált minden nap a boltba járni,én folytatom eme hagyományát.
Elég változékony a hangulatom, egyszer kicsit jobban vagyok, utána meg olyan mélyre kerülök, hogy megmozdulni sincs kedvem. És vasárnap jön az anyák napja. Előre rettegek az akkori állapotomtól...

Ennyi voltam mára.
Pá!

2018. április 6., péntek

"Minden egész eltörött..."

3 hete is ilyen rossz idő volt, sőt rosszabb. Az ég akkor is siratott egy jó embert és ma is beborult érte...
Azon a héten nem sokat aludtunk, a csütörtök éjszaka pedig kezdett átmenni egy rémálomba. De még akkor is reménykedtünk. Csak mi ketten apával, anya akkor már érezte, vagy tudta, hogy itt már nincs esély. Ami a legjobban fáj, hogy senki nem mondta meg nekünk az igazat, mert akkor egyből a mentő után mentünk volna. Azt mondta a mentős, hogy menjünk be 1-1,5 óra múlva, mert addig vizsgálják. Így is tettünk. Kicsit összeszedtük magunkat, felöltöztünk, eltettük az ilyenkor kellő dolgokat és kb. egy óra múlva már a kórházban voltunk, de akkor már félig árva voltam.
Nem tudtunk tőle elbúcsúzni, de lehet, hogy nem is szerette volna, hogy az utolsó gyötrelmes perceit is végig kísérjük.
Nem igazán tudtam mit írjak erről, többször is neki kezdtem már a blogolásnak, de valahogy nem jönnek a szavak. Erre nincsenek is szavak. Egyben azonban biztos vagyok: nincs isten. Ha lenne, akkor nem hagyta volna, hogy egy jó ember ennyit szenvedjen és ilyen sorsot érdemeljen. Iszonyatosan fiatal volt és még csak most kezdődött volna az élet.
Azt hiszem egész életemben nem leszek már ép soha. A legjobban most mégis apa miatt aggódom. Rettegek attól, hogy a bánat megbetegíti és hogy utána akar menni anyának. Eddig se volt nagy a családom, de már csak 2 ember miatt kelek fel minden reggel.
Laci rengeteget segít és segített, azt hiszem ha ő nem lenne, akkor még inkább depressziós lennék. Csak az a kérdés, hogy szabad-e ilyen fiatalon ennyi terhet a vállára tennem és mindezért cserébe csak egy darabokra tört szívet és egy ketté tört életet tudok neki adni...?!
Nem tudom, semmit sem tudok.
Vannak jobb napok és vannak olyanok, mint a mai. Egyszerűen képtelen voltam elmenni az iskolába, pedig nem szabadna többet hiányoznom. Olyan borzasztó állapotban keltem ma fel, hogy megmozdulni se volt erőm és kedvem. Persze igyekszem összeszedni magam,hiszen a tanulás fontos volt anyának és a házat is rendben kell tartanom. Legalább ha egyszer arra kerül a sor, hogy férjes nő legyek, akkor már minden rutinból fog menni. :') Sajnos.
Eddig se volt könnyű, de most olyan, mintha az egész világ ellenünk fordult volna. Mióta elment csak hideget és csendet érzek, amilyen a halál is. Hiába van tavasz, számomra nem süt a nap és nem hallom a madarak hangját, nem érzem a virágok illatát. Mostantól nem lesznek ünnepek az ünnepek és az anyák napja is csak egy újabb tőrdöfés lesz a szívemnek.
Nem tudom miként fogjuk tudni átvészelni ezt az időszakot, de az biztos, hogy most minden kitartásomra szükségem lesz. Azt érzem, hogy vigyáznom kell apára és magamra is. Magamra azért, mert az életemet anyának köszönhetem és ronda dolog lenne erre az ajándékra nem vigyázni. Csak hát nem olyan egyszerű ez.
Többé már nem érzem magam fiatalnak, valami nagyon eltörött idebenn. Az elmúlt fél évben annyi mindenen mentem keresztül, mint egy 50-60 éves és ez valahogy gyökeret vert a szívembe.
Már csak abban reménykedem, hogy egyszer még viszont láthatom anyát és mindenkit, akiket 3 év alatt elvesztettem.


2018. március 8., csütörtök

Két világ közt...

Üdv.

Amikor a közeli családban valaki beteg lesz, az kihat az egész család életére.
Kezdek lassan begolyózni ettől az egésztől, ami január óta megy és egyre inkább kelepcében érzem
magam. Tudom, hogy anyának óriási szüksége van a támogatásmora és arra, hogy itt legyek vele. Ezért is olyan nehéz péntek esténként elmennem itthonról. Ugyanis csak hétvégén tudunk Lacival találkozni. Hétköznap még beszélni is alig tudunk, esténként talán 2-3 órát.
Ilyenkor vetődik fel a kérdés: mindent el kell dobnom anyáért? Mert látom rajta, hogy ő elvárná. Nekem Lacin kívül senkim nincs és nem élek közösségi életet. Elmegyek reggel a suliba, ott vagyok és rohanok haza. Vagy ha nem egyből haza rohanok, akkor Debrecent járom épp valamiért, amit meg kell vennem.
Az új csoporttársaim között vannak nagyon kedves lányok, de 2 hétnyi ismertség után nem rohanhatom le őket azzal, hogy "figyu már, annyira kivagyok, hogy lassan beleőrülök". Még Alnak se mondtam semmit, ő is éli az életét, most kint van cserediák programon külföldön. Nem vagyok az a könnyen megnyíló típus és nem is áll hozzám az iskolában senki közel.
Tegnap gondolkoztam azon, hogy óra után beszélek egy kicsit a pszichológus tanárommal, de annyira rohant haza, hogy inkább hagytam az egészet.
Ez a kérdés pedig egyre jobban foglalkoztat. Anyának van igaza és nem kéne hétvégén elmennem itthonról? De én meg nem szeretnék mindig itthon lenni, már így is érzékelem magamon néha, hogy a lelki állapotom több, mint szomorúság...
Az egyetlen embert is hanyagoljam, akit tényleg érdeklek? Nem akarom, nem tudom megtenni.
Persze ez nem ilyen egyszerű, állandóan lelkiismeret furdalásom van, de ha itthon maradnék tuti végig bőgném az éjszakát. Azok a legrosszabbak. Olyankor jönnek a gondolatok és nem tudok rendesen aludni. Vagy ha el is alszom, akkor nyugtalanul vergődöm egész éjszaka.

Múlt hét pénteken eléggé összevesztünk anyával, vagyis az összeveszés nem jó szó. Nagyon rossz kedvem volt aznap, a suliban is történt ez-az és apró Kykkys szerencsétlenségek értek, amiken máskor max. mosolygok egyet. De a pohár már nagyon tele volt és ezek voltak az utolsó cseppek. Amikor haza jöttem mérges és feszült voltam, amit anya egyből észre vett rajtam és levonta a maga következtetését: én haragszom rá, mert rossz a telefonom és nem tud újat venni és ilyen hülyeségek. Eszemben sem volt semmi ilyen. Nekem állt, hogy mi a kínom, miért nem beszélek vele soha(mondjuk ezt nem értem...) meg ilyenek. Én nem veszekedtem, csak bőgtem, mint egy hülye. Tudom, hogy ő is kivan és haragszik az egész világra, mert ő beteg és nem érdemelte meg.
Utána kibékültünk, de megint nekem állt, mert szerettem volna Lacihoz menni, de mondtam neki, hogy jó, akkor itthon maradok. Ekkor kezdett el piszkálni, hogy ha ennyire nem bírok nélküle élni, akkor miért nem költözöm oda meg ilyenek? Persze, mert ez olyan egyszerűen működik... Ekkor már annyira elegem volt, hogy fogtam magam és a hóviharban elindultam Lacihoz este.
Persze késett a busz, lekéstem a csatlakozást, de nem érdekelt, 15 perc múlva úgyis jött a következő busz. Bevallom, hogy eléggé féltem az úton, mikor már kicsit kitisztult a fejem, mert nagyon csúszott az út.
Ez a legnagyobb baj velem: sokáig gyűlnek bennem a dolgok és egyszerre robban ki minden olyan erővel, hogy akik nem ismernek olyan jól csak lesnek.
Ekkora hóviharban hideg fejjel tuti nem indultam volna el, de egyszerűen nem bírtam tovább a lelki terrort.
Anya nagyon jól ráérez,hogy mivel lehet igazán mélyen a szívembe döfni: ez pedig Laci. Azért érzékeny pont, mert rengeteget csatáztunk emiatt, a 4 év alatt sem tudta elfogadni azt, hogy van egy harmadik ember az életemben akit szeretek.
Nem tudom mi lenne, ha lennének barátaim. Biztos azok is főellenségek lennének. xD Egy ideje béke volt, azt hittem, hogy végre beletörődött abba, hogy szerelmes vagyok. Mert eleinte azzal is győzködött, hogy én amúgy nem is szeretem Lacit... Na, mindegy.
Most, hogy ennyi szerencsétlenség ért minket ismét feltámadt a régi ellentét: Laci az ellenség, aki el akar tőlük szakítani. Miért nem elég az ő társaságuk? De most őszintén: 20 évesen ők is állandóan a szüleikkel akartak lenni? Persze biztos én is hibás vagyok valamiben. Meg azt is értem, hogy most beteg és szeretne támogatást kapni. Viszont ez a probléma már 4 éve fennáll és nem fogható csak arra, hogy beteg.
Én tényleg próbálom a lehető legtöbbet megtenni, de azt hiszem, hogy ehhez kevés vagyok, soha nem lennék elég jó.

Biztos, hogy csak én vagyok ilyen önző rohadék, de egy héten 2 napot szeretnék egy kicsit magamra fordítani. Most biztos mindenki utál, aki ezt olvassa, mert igazatok is van. Én is utálom magamat, meg úgy az egész világot. xD De sajnos egy gyenge kaki vagyok és kell egy ember, aki mellett úgy érezhetem, hogy van értelme élni.
Remélem egyik olvasómnak sem kell ezt soha átélnie és nem tudja meg milyen érzés az, amikor két felé hasad a szíve.

Pá!

2018. február 27., kedd

Úgy mostanság...

Yo!

Mint láthatjátok tegnap végre lecseréltem a designt, ideje volt már.Bejegyzést már nem volt kedvem írni, ugyanis reggeltől délutánig a kórházban ültünk anyuval. Megint elküldték egy csomó vizsgálatra szegényt és már lassan 3 hónapja, hogy állandóan kínozzák valamivel. Tegnap volt a szülinapja és nagyon ki volt borulva az újabb vizsgálat miatt, így reggel ugyan elindultam az iskolába, de látva, hogy fél órás késésben van a vonat, visszafordultam. Egyébként is tudtam, hogy most szüksége van rám, így biztos, hogy ha időben jön is a vonat, akkor is visszafordulok.
Igaz, hogy ZH-t írtunk volna, bár a tanár a létezésemről sem tud, de most minden elhanyagolható számomra.Majd lesz valami azzal a tárgyal, az iskola jelenleg a legkisebb problémám.
Szóval rengeteg várakozással és idegeskedéssel telt a tegnapi nap, de este azért megjött a kedvem a bloghoz, így a kinézeten változtattam.

Ma nem voltak óráim, így pihentem egy kicsit. Animéztem, mangát olvastam meg kimostam a heti ruhát.Holnap jóóó sokáig leszek, reggel a 9:10-es vonattal megyek és 20:40-re érek haza. Már ha a drága MÁV is úgy gondolja, mert eddig minden nap késtek a vonatok minimum 10-15 percet. Király lesz holnap egy félórás késéssel bevágódni órára. Főleg, hogy most mennék másodjára, mert eddig ugye ment a huzavona a szakváltással. Kicsit sem lesz ciki. xD
De egyébként eddig tetszik a magyar szak, a csoporttársaim is nagyon kedvesek, néhányukat már ismerem korábbról is, de azok is rendesek, akikkel csak most hozott össze a sors.
Igazából ha nem lenne az életem éppen romokban, akkor egészen szeretnék iskolába járni.

Aki miatt még nem törtem teljesen össze, az Laci. Mindig is mellettem állt és támogatott, de most, hogy ennyi rossz történik velünk még inkább próbál a támaszom lenni. Ha ő nem lenne, akkor tuti, hogy nem bírnék felkelni az ágyból. Így is vannak elég mély és depresszív pontjaim, de nem tehetem meg, hogy ezek sokáig tartsanak, mert anya számít rám.
A hétvégéket vele töltöm. Igaz, hogy mindig lelkiismeret furdalással megyek el itthonról, de tudom, hogy anya nem akarja azt, hogy miatta teljesen elszigetelődjem mindenkitől és mindentől. Nehéz ez, nagyon nehéz. Pozitívnak lenni pedig a legnehezebb.
Szerencsére Laci itt van mellettem és segít kikapcsolni és megnyugodni. Próbálok vidám lenni,
igyekszem nem az ő vállára rádobni minden terhemet. Nekem már az is sokat jelent, ha megölel és mond valami hülyeséget. Az elmúlt fél év során megtanultam értékelni a legkisebb dolgokat is, mert most csak kis dolgokba kapaszkodhatom.
Egyébként nagyon büszke vagyok rá. Elég döcögősen indult, de azt hiszem rátalált arra, amit szeret. Most egy számítógépszerelő OKJ-n van és mellette dolgozik is. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pont, amikor azt mondja majd nekem, hogy szereti a sulit, de megtörtént. :)
Nemrég pedig megkapta az első fizetését egy gép megszereléséért. Azt hiszem jó úton halad és ennek nagyon örülök. Remélem most már én is a nekem kijelölt ösvényre tévedtem.

Egyébként a lábam kb. 2 hét után rendbe jött. Bár volt, hogy alig bírtam elsántikálni a suliba, de a kenőcs, fásli, borogatás trió helyre tette és nem kellett 2 várost végigjárnom vizsgálatokért. Mert az orvos nem igazán törődött vele, egyből beutalt röntgenre meg laborra. Inkább kihagytam.

Körülbelül ennyit akartam közölni.Majd jelentkezem.

Sayonara!

2018. február 16., péntek

Jó is, rossz is

Üdv!

A legutóbbi bejegyzésem óta sajnos nem változott túl sok minden. Az orvosok továbbra sem tudják, hogy pontosan mi baja van anyának. A legnagyobb baj az idő. 2 hetet vártunk egy eredményre, amire kb. 5-7 napot kellett volna, de ezzel se jutottunk előbbre.
Most már annyira sürgeti őket az idő, hogy érdekes módon tudnak azonnali időpontot adni mindenhova. Úgyhogy az elkövetkezendő napokban a kórházat járják apuval. Próbálok pozitív maradni és reménykedni, de nagyon nehéz. Vannak nagyon rossz napok és kevésbé szörnyűek, de szinte folyton mély ponton vagyunk.

Az utóbbi napok szörnyűek voltak, de szerdán kaptam valami jót is az élettől. Ilyen borzasztó időszakban az ember egy apró dolognak is nagyon tud örülni, de velem elég sok minden történt aznap. Kezdjük azzal, hogy reggel Risa felvisított és így felnéztem telón az e-mail fiókomba, mert minden nap türelmetlenül vártam az iskola határozatát. És ott volt! Jó hírt közölt, átvettek magyar szakra! Nem is tudom kifejezni az örömömet ez irányába. Lehet, hogy végre megtaláltam az utam?!
Bár sok izzadsággal és könnyel van kikövezve ez az út, ugyanis minden olyan tárgyat felvetettem az ügyintézővel, amit csak lehetett, azaz 7!! db magyaros tárgyam van, ezen kívül van 5 db pedagógiai és 4 db rajzos tárgyam. Elég sok.
És persze alapból borzalmas az órarendem, de most már folyamatosak lesznek az ütközések. A hétfőm még nem is vészes, kedden nincs órám, de szerdán a 6:14-es vonattal kell indulnom és 20:40-re érek haza. Azt hiszem előbb utóbb össze fogok esni. XD
Csütörtökön és pénteken csak 2 órám van, de mind2-re 8-ra kell jönni, ami(egy kis késés mellett) azt jelenti, hogy a 6:59-es vonattal el kell jönnöm itthonról. Soha nem bírtam a korán kelést és az egyetemben egyedül azt szerettem, hogy nem nagyon volt eddig reggeli órám, vagy ha igen, akkor az elődadás volt és skipeltem. Na, hát most megkaptam. xD
De úgy vagyok vele, hogy ki kell bírnom, le kell vizsgáznom minél több tárgyból és akkor hátha nem leszek olyan nagy csúszásban. Eddig csak 2 órán voltam, azok nagyon tetszettek. A nyelvtanért nem vagyok oda, de inkább magolom azt, minthogy még egyszer programoznom kelljen.
Szóval alapvetően nagy az öröm, bár tudom, hogy nagyon nehéz lesz.

Aztán amikor este jöttem haza a vonaton észre vettem,  hogy egy srác állandóan néz. Vannak fura fazonok, így ignorálni szoktam az embereket, csúnyán nézek és általában akkor békén hagynak. De az ablak visszatükröződéséből is láttam, hogy néééz. Már kezdtem ideges lenni, amikor egyszer csak felállt és odajött. Zenét hallgattam, kivettem a fülest és  láttam, hogy a Facebook profilomat mutogatja nekem. Aztán meghallottam ezt a mondatot:
-Bocsi, ne haragudj. De te vagy Risa, a Retard Művek készítője?
Na, mindenre számítottam, pénz kunyerálástól kezdve a "nincs pénz a telefonomon, add ide a tiédet"-ig(mindezt tapasztalatból írom), de erre pont nem. Megörültem, aztán leült velem szembe és leesett,
hogy őt már láttam valahol. Na, kivel hozott össze a sors?
Szerintem senki nem olvassa olyan régóta a blogot, de még talán 7-ben vagy 8-ban írtam róla, hogy találkozni akart, de én nem igazán szerettem volna, mert jó nagy korkülönbség volt köztünk. Aztán besértődött rám, hogy mindig azt mondtam neki, hogy oké, majd találkozunk és végül mégse... Így visszagondolva elég szemét dolog volt ez tőlem, de állandóan tapadt és nem akartam megbántani.
Meg azzal a kemény 14-15 éves fejemmel nem igazán tudtam máshogy kezelni a helyzetet. Aztán haraggal váltunk el és kb. 5-6 év után egy vonaton odajött hozzám, hogy ismeri a képregényeimet.
Egyszerre örültem is, mert ő a 3. ember aki felismer(micsoda híresség vagyok xD), de kicsit furán is éreztem magam. Bár úgy látszik ő már nem haragszik, engem meg azután nem is érdekelt, el is felejtettem. xD Csak kicsit kellemetlennek éreztem a beszélgetést. :'D Szerencsére csak egy megállót kellett együtt mennünk, mert szállnom kellett.
Szóval összességében örültem, mert hiába ismertük egymást, a kapcsolatot nem tartottuk évekig és mégis odajött, mert szereti a rajzaimat. Gratulált hozzájuk, meg beszélt róluk, hogy mennyire tetszenek neki. :D A kellemetlenebb részt inkább ignorálom és csak örülök magának az élménynek.

Mikor hazaértem az ágyamon várt egy kínai csomag. Megjött az FMA-s egér alátétem, ami megkoronázta a napom befejezését.*-*
Az élet baromi kemény és vannak, akik több rossz és nehezebb dolgot kapnak, mint mások, de néha rájuk is vetülhet némi fény.

Ma nem mentem suliba, mert a bal csukóm és a jobb lábam egyszer csak begyulladt. A csuklóm jobban van, de tegnap éjszaka a lábam a 2x-re dagadt és még ma reggel is elég csúnya volt. Nem igazán akarok orvoshoz menni, mert egyrészt influenza szezon kellős közepén egy kis sántítással megyek be és 40 fokos lázzal jövök ki a rendelőből, másrészt félek, mert anya olyan gyenge, hogy egy influenza komolyan veszélyeztetné őt. Harmadrészt nagyanyám jóvoltából már mindenki tudja, hogy anya beteg, így nem akarok emberekkel találkozni. Utálom őket. Nem azért kérdezősködnek, mert az érdekli őket, hogy ténylegesen miként van az adott illető, hanem hogy a boltba beérve lehessen sápítozni rajta a vénasszonyokkal karöltve.
Szóval fáslizom és kenem gyulladáscsökkentővel a csülkömet, aztán majd meglátom mi lesz vele a hétvégén. Már sokkal jobban néz ki, majdnem visszament az eredeti méretére, szóval remélhetőleg nem lesz gond.
Ma menni akarok Lacihoz, úgyhogy össze kell magam kapni.

Na, majd jelentkezem.

Pá!

2018. január 22., hétfő

"I cried the rain that fills the ocean wide..."

Beigazolódni látszik, amitől rettegtünk. Kis bajból kezd kibontakozni egy óriási és ha jól látom, akkor ismét a magyar egészségügy tehet mindenről.
Most egy még keményebb időszak jön. Erősnek kell lennem és támogatnom anyát és reménykedni, hogy ez a rémálom boldog befejezést kap.
Próbálok minél pozitívabban állni a dolgokhoz és nem rettegni állandóan, vagy legalábbis nem mutatni a rettegést. Nem tudom, hogy miért bünteti a családot az élet kb. 1,5 éve folyamatosan, de igazán jöhetne végre valami jó dolog is.
Ha hívő lennék már nem lennék, mert semmi rosszat nem tettünk és mégis állandóan büntet minket a sors. A legnehezebb dolog a világon látni, hogy a szeretteid lebetegszenek és szenvednek. Anya meggyógyul, mert élni akar, látni akarja,hogy lediplomázom, bőgni akar az esküvőmön és tologatni az unkáját babakocsival.
Mert neki élnie kell és boldognak és egészségesnek lenni, mert megérdemli és meg is fogja kapni.
Apuval ott leszünk mellette, ahogy eddig is mindig és hárman együtt kézen fogva előre megyünk és átvészelünk mindent, mert szeretjük egymást és csak ők és Laci vannak nekem.

Viszont ahhoz, hogy erős támasz lehessek először magamat kell rendbe tennem. Az utóbbi egy hét a várakozásról és a rettegésről szólt és még sokáig így is lesz. Ma átmegyek Lacihoz és ő kicsit pátyolgatja majd a lelkemet meg a testemet is, mert már hetek óta nem alszom és eszem rendesen és kezdem érezni, hogy hosszú távon nem fogom bírni ilyen állapotban. Amikor vele vagyok kicsit megnyugszom és tudok valamennyit enni és aludni.
Nem szeretem a saját terheimet senki vállára tenni, de ezt a súlyt már képtelen vagyok egyedül cipelni. És igazából még nem is tudjuk mi vár ránk, mivel kell szembesülni és mit kell legyőzni. Sokkal többet azóta se tudunk, csak azt, hogy egyre rosszabb minden.
Még biztos hetek, mire sikerül odáig eljutni a jeles orvostudománynak, hogy végre megállapítsák mi is a tényleges probléma és miként lehet kezelni...

Hát, így állunk emberek. Az élet nehéz és tényleg fontos, hogy odafigyeljünk a szeretetteinkre és velük legyünk. Mi mindig is egy összetartó és jó család voltunk és ez örökké így lesz. Sok erőt lehet gyűjteni a szeretetből és a kölcsönös odaadásból.
Most háttérbe kell szorítani az egyént és a közös célra helyezni a hangsúlyt. Nehéz lesz, az iskola sem könnyíti meg a dolgomat. Persze, hogy ilyenkor van vele mizéria. Még ezzel is futom a köröket, de nem érdekel, ha anya újra egészséges lehet.

Megyek és próbálom összeragasztgatni a darabokra hullott életem szilánkjait.
Majd jelentkezem.

Pá!