2018. november 27., kedd

Szerencsétlen november

Yo!

Egy ideje nem jelentkeztem, de nem igazán volt kedvem beszámolni a sok bénázásomról, ami ebben a hónapban ért. Persze történtek jó dolgok is és azokat is meg akarom említeni, de először leírom, hogy mire is utal a bejegyzés címe.
Ez az év sok jót nem tartogatott a számunkra és úgy tűnik, hogy a sok csapásból soha nem elég. A szűk családon belül is történtek elég durva dolgok, például fényes nappal megtámadták nagybátyámat a háza előtt és hasonlók.
Persze én sem kerülhettem el a szerencsétlenségeket, 2 héten belül 2 elég csúnya sérülést szereztem.
Az első úgy történt, hogy a tanár még este 7-kor is darálta az anyagot, így féltem, hogy nem érem el az utolsó előtti vonatot. Rohantam a busz elé, ami kivisz a vasútállomásra. A suli parkkal és erdővel van körül véve és a parkon át akartam rövidíteni a buszmegálló felé. A sötétben nem láttam, hogy az egyik fa gyökere keresztezi az utat és egy óriásit estem rá a jobb térdemre. A tenyereim is lehorzsolódtak kicsit és a bal térdemet is megütöttem. A jobb viszont elég csúnyán megsérült: nagyon lehorzsolódott, ráadásul a súrlódástól a nadrágom szöszével telement a seb és még jól fel is dagadt. Vérző, sajgó térddel ültem végig a több, mint 1 órás vonat utat és este 9-kor már nem volt orvos, akivel eláthattam volna a sebemet. Amennyire tudtam, kitakarítottam, de így is fekete volt a nadrág szösztől a seb. Másnap nem meglepő módon gennyezett és nem igazán tudtam járni, szóval elkínlódtam magam biciklivel az orvoshoz, ahol el is láttak, de még másnap is be kellett mennem kötözésre. A seb csak 1,5 hét után gyógyult be, de szerintem meg fog látszani a helye.


Mire végre normálisan tudnék járni, gondoltam tönkre teszem magam máshol. Tegnap röplabda órán(kötelezően teljesíteni kell mindenkinek 2 félév tesit, mert különben nem kapom meg a diplomám...magyar-rajz szakon... na mind1...) rosszul nyúltam bele a felém  érkező labdába és a jobb kisujjam hátra hajlott. Éreztem, hogy itt nagy baj lehet, így hát odamentem a tanárhoz, aki leküldött a portára, hogy ott majd ellátnak. Hát... nem... Bekötözték, amivel tudták, mert hát az elsősegély doboz elég szegényes volt és senki nem értett hozzá. Ki akarták hívni a mentőt, de nem engedtem, mert oké,  hogy bevisz, de haza hogy jöttem volna? Nem ismerem ott a járást és nem is biztos, hogy elértem volna az utolsó vonatot. Akkor mit csináltam volna? A kórház előtt alszom?!
Szóval hazajöttem, ettem és apa vitt is be a sürgősségire. Ez este fél 7kor volt. Nagyon nem akartam bemenni, de kétszeresére dagadt az ujjam és lila volt, szóval esélyesnek tűnt a törés, de minimum
rándulás. Apa végül rávett, hogy menjünk be, de szörnyű volt. A sürgősségin halt meg anya és egyszerűen a létező összes seb felszakadt. Ugyan azon az úton jöttünk, ahol aznap, és egyszerűen borzalmas volt. Forgott velem a világ, ráadásul a sürgősségi magában sem egy leányálom. Végül órák múlva kiderült, hogy szerencsém van: se törés, se rándulás. Írtak fel valami krémet meg kímélni kell egy darabig. Jó vicc... Igazán beköthették volna vagy valami, mert még most is ugyan úgy  néz ki, mint amikor bementünk vele. Ha nem csúnyább... Amúgy este negyed 9 után értünk csak haza.

Nagyon elfáradtam ebben a hónapban mind testileg, mind lelkileg. Az arcom is egyre öregebb, a szemeim karikásak. És még most jön a java, a jövő hét lesz a félév utolsó hete, szóval gondolhatjátok...

Amikor az embert ennyi szar éri, akkor nagyon igyekszik abba a kevéske jóba kapaszkodni, ami néha megadatik neki. Nekem ez a jó dolog Laci. A hétvégék minden egyes percét igyekszem kiélvezni és annyi időt tölteni vele, amennyit csak lehet. Már csak ő ad értelmet az életemnek.  Persze ott van apa is, de őt nagyon nehéz pátyolgatni amellett, hogy én is egy lelki roncs vagyok.
Múlt hétvégén néztük meg a Bohém Rapszódiát és nekem nagyon tetszett. A Queenen nőttem fel, szóval a sok dal nagyon nosztalgikus volt. Eléggé meghatott a film és jó volt kicsit kimozdulni Lacival.Mondjuk azt szerettem volna, ha apa is jön, mert neki nagy kedvence a banda, de nem tudtam még rávenni, hogy eljöjjön velem. Nem is mondtam neki, hogy ezt néztük, hátha úgy el tudom csalogatni, ha azt mondom, még nem láttam és rá várok...

A másik pozitívum, hogy elkezdtem animálgatni. Persze az első még nagyon kis béna, de életemben először csináltam ilyesmit. A második részbe is belekezdtem, de most még nem tudok rajzolni, annyira fáj az ujjam. :( Itt van, ha valakit érdekel:



És egy kis cukisággal zárom a bejegyzést, Pöszi holnap lesz 2 hónapja nálam. Nagyon sokat változott ez idő alatt. Sokkal kezesebb, felismer, gyakran csillogó szemekkel vár rám és a kajára(de főleg a kajára). Nagyon szeretem a kis hülye fejét. ♥ Ez a kedvenc képem róla. Éppen a bújó mögül leskelődik rám. :3 Amikor nem vagyok itthon szabályosan hiányzik.


Szóval ennyi lettem volna mára, az életem elég szar,de igyekszem a jóra összpontosítani.
Még jelentkezem.
Pá!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése