Elgondolkodtam azon, hogy vajon lenne-e valaki akiért megölném magam, mert annyira szeretem... Nem hinném. A körülöttem lévő emberek (legyen az a családom vagy a barátaim) miatt nem ölném meg magam. Szerelmes még nem voltam igazán, de szerintem ahhoz túlságosan is szeretek élni, hogy ilyesmihez vetemedjek, ha esetlegesen elhagyna az illető.
Mindig is foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata, de nem úgy, hogy én öngyilkos akarok lenni, hanem hogy az öngyilkosok ilyenkor mit hagynak hátra, milyen sebeket okoznak másoknak, miközben ők fülüket, farkukat behúzva menekülnek a fájdalom vagy az élet nehézsége(i) elől.
Egyesek szerint ez nem gyávaság, mert ehhez hatalmas bátorság kell. Ami igaz. Nekem soha nem lenne bátorságom eldobni azt az életet, amit a szüleim adtak nekem. Azta, de gyáva egy alak vagyok...
~~~~~~~
Ha az emberi szív meg is szakad, a test megmarad. Talán a test üressége keresi a halált, hogy az kitöltse az űrt...?
~~~~~~~
Tudom, hogy ilyenkor csak úgy elkattan valami és az ember már cselekszik is. Viszont a halált nem osztják olyan könnyen! Lehet nem hal meg az illető, de egész életére lenyomorodik. S akkor megint kik szívnak? Naná, hogy a szerettei! Ebbe egyik sem gondol bele.Tudom, az emberbe valami furcsa módon bele van kódolva az öngyilkos hajlam csak sokak szerint van, akiben kevésbé és van, akiben jobban megvan ez.
Szerintem mindenkiben egyforma mennyiségben van jelen, de az illető környezete, tettei alapján előtörhet vagy örökké elfojtható.
Talán én könnyen beszélek ilyen remek családdal és barátokkal a hátam mögött, de azért nekem sem volt mindig fenékig tejfel az életem! Amit felépítettem magam köré, azért keményen dolgoztam és úgy vigyázok ezekre, mint a szemem fényére.
Ha valaki idő előtt hal meg, az hátra hagyja a jövőjét. Ott hagyja az asztal fölött lógni a még le nem tett dolgokat. Nem beszélve a szeretteiről.
Olyan ez, mint egy végső halálhörgés. Mindenki érzi, mindenki meghallja, a csontjáig hatol a fájdalom, de tenni semmit nem tud már ellene.
Továbbra is tartom magam az álláspontomhoz, hogy ez egy undorítóan gyáva, hasztalan tett.
Egyetlen egy esetben tartom helyén valónak, ha valaki halálos beteg és esetleg iszonyatos kínokon megy át, vagy tudja, hogy ágyhoz lesz kötve utolsó napjaiban és nem akar a szerettei terhére lenni. Még ekkor sem ez a legjobb megoldás, de ezt meg lehet érteni.
Egy szerelem miatt a halált választani sokak szerint szép tett. Talán tényleg kihal az emberből minden, ha elhagyja az, akit a világon a legjobban szeret. Viszont honnan tudja, hogy a sors pont nem azért szakította-e őket szét, mert ha a fájdalmon túlteszi magát és erős marad egy még igazibb igazi toppan majd be az életébe?
S most kedves olvasóim biztos azt kérdezitek magatoktól, hogy egy 15 éves mit tudhat az életről? Mi jogon vizsgál felül és bírál egy ilyen nehéz témát?
A válasz egyszerű: nekem is vannak/voltak gondjaim, iszonyatos fájdalmaim. Mikor már azt hittem, hogy én magányra vagyok ítéltetve és nem láttam már az élet napos oldalát, akkor valahogy eljutottam a rajzolásig. Elkezdtem kitölteni a szívemben lévő űrt a rajzaimmal. Vagy épp kirajzoltam a fájdalmamat. Ezáltal eljutottam egy olyan helyre, ahol elfogadnak. Lettek barátaim. Új célt is találtam az életemben. Erősebbé váltam.
Mert ami nem öl meg, az megerősít.
Ráadásul aki megtapasztalta már a halálfélelmet, az próbál görcsösen kapaszkodni az életbe. Én rettegek attól, hogy egyedül halok meg. De legalább egészséges vagyok... Valakinek ez természetes. Nekem is az volt. Egy darabig...
S ugye az is hozzátartozik az előbb feltett kérdéshez, hogy csak mert fiatal vagyok, attól még lehetnek ilyen gondolataim. Miért is lenne baj, ha ilyesmin gondolkodnék? Nekem is lassan akkora agyam van, mint a felnőtteknek. Mi akadályozna meg abban, hogy súlyos dolgokon is gondolkozhassam?
A gondolkodás még egy dolog. De miért is osztottam meg mindezt veletek?
Mert kellett.
Szükségem volt rá.
Így kellett lennie.
Talán ha egyszer valaki elolvassa, még el is gondolkozhat ezen.
Ha a trollface-nek, a pucsítós képeknek van helye az interneten, akkor ennek is.
S hogy végül mi is lesz annak a valakinek a sorsa, aki miatt ez az egész lavina elindult a fejemben, még várat magára. Ha rajtam múlik élni fog. Én még egy ismeretlennek is képes vagyok kinyújtani a kezem és lenni a támasza, a visszarántó erő az életbe.
Nem hősködöm, csak van egy elhatározásom, amihez tartom magam.
Ennyi.
!
