Két világ közt...

Üdv.

Amikor a közeli családban valaki beteg lesz, az kihat az egész család életére.
Kezdek lassan begolyózni ettől az egésztől, ami január óta megy és egyre inkább kelepcében érzem
magam. Tudom, hogy anyának óriási szüksége van a támogatásmora és arra, hogy itt legyek vele. Ezért is olyan nehéz péntek esténként elmennem itthonról. Ugyanis csak hétvégén tudunk Lacival találkozni. Hétköznap még beszélni is alig tudunk, esténként talán 2-3 órát.
Ilyenkor vetődik fel a kérdés: mindent el kell dobnom anyáért? Mert látom rajta, hogy ő elvárná. Nekem Lacin kívül senkim nincs és nem élek közösségi életet. Elmegyek reggel a suliba, ott vagyok és rohanok haza. Vagy ha nem egyből haza rohanok, akkor Debrecent járom épp valamiért, amit meg kell vennem.
Az új csoporttársaim között vannak nagyon kedves lányok, de 2 hétnyi ismertség után nem rohanhatom le őket azzal, hogy "figyu már, annyira kivagyok, hogy lassan beleőrülök". Még Alnak se mondtam semmit, ő is éli az életét, most kint van cserediák programon külföldön. Nem vagyok az a könnyen megnyíló típus és nem is áll hozzám az iskolában senki közel.
Tegnap gondolkoztam azon, hogy óra után beszélek egy kicsit a pszichológus tanárommal, de annyira rohant haza, hogy inkább hagytam az egészet.
Ez a kérdés pedig egyre jobban foglalkoztat. Anyának van igaza és nem kéne hétvégén elmennem itthonról? De én meg nem szeretnék mindig itthon lenni, már így is érzékelem magamon néha, hogy a lelki állapotom több, mint szomorúság...
Az egyetlen embert is hanyagoljam, akit tényleg érdeklek? Nem akarom, nem tudom megtenni.
Persze ez nem ilyen egyszerű, állandóan lelkiismeret furdalásom van, de ha itthon maradnék tuti végig bőgném az éjszakát. Azok a legrosszabbak. Olyankor jönnek a gondolatok és nem tudok rendesen aludni. Vagy ha el is alszom, akkor nyugtalanul vergődöm egész éjszaka.

Múlt hét pénteken eléggé összevesztünk anyával, vagyis az összeveszés nem jó szó. Nagyon rossz kedvem volt aznap, a suliban is történt ez-az és apró Kykkys szerencsétlenségek értek, amiken máskor max. mosolygok egyet. De a pohár már nagyon tele volt és ezek voltak az utolsó cseppek. Amikor haza jöttem mérges és feszült voltam, amit anya egyből észre vett rajtam és levonta a maga következtetését: én haragszom rá, mert rossz a telefonom és nem tud újat venni és ilyen hülyeségek. Eszemben sem volt semmi ilyen. Nekem állt, hogy mi a kínom, miért nem beszélek vele soha(mondjuk ezt nem értem...) meg ilyenek. Én nem veszekedtem, csak bőgtem, mint egy hülye. Tudom, hogy ő is kivan és haragszik az egész világra, mert ő beteg és nem érdemelte meg.
Utána kibékültünk, de megint nekem állt, mert szerettem volna Lacihoz menni, de mondtam neki, hogy jó, akkor itthon maradok. Ekkor kezdett el piszkálni, hogy ha ennyire nem bírok nélküle élni, akkor miért nem költözöm oda meg ilyenek? Persze, mert ez olyan egyszerűen működik... Ekkor már annyira elegem volt, hogy fogtam magam és a hóviharban elindultam Lacihoz este.
Persze késett a busz, lekéstem a csatlakozást, de nem érdekelt, 15 perc múlva úgyis jött a következő busz. Bevallom, hogy eléggé féltem az úton, mikor már kicsit kitisztult a fejem, mert nagyon csúszott az út.
Ez a legnagyobb baj velem: sokáig gyűlnek bennem a dolgok és egyszerre robban ki minden olyan erővel, hogy akik nem ismernek olyan jól csak lesnek.
Ekkora hóviharban hideg fejjel tuti nem indultam volna el, de egyszerűen nem bírtam tovább a lelki terrort.
Anya nagyon jól ráérez,hogy mivel lehet igazán mélyen a szívembe döfni: ez pedig Laci. Azért érzékeny pont, mert rengeteget csatáztunk emiatt, a 4 év alatt sem tudta elfogadni azt, hogy van egy harmadik ember az életemben akit szeretek.
Nem tudom mi lenne, ha lennének barátaim. Biztos azok is főellenségek lennének. xD Egy ideje béke volt, azt hittem, hogy végre beletörődött abba, hogy szerelmes vagyok. Mert eleinte azzal is győzködött, hogy én amúgy nem is szeretem Lacit... Na, mindegy.
Most, hogy ennyi szerencsétlenség ért minket ismét feltámadt a régi ellentét: Laci az ellenség, aki el akar tőlük szakítani. Miért nem elég az ő társaságuk? De most őszintén: 20 évesen ők is állandóan a szüleikkel akartak lenni? Persze biztos én is hibás vagyok valamiben. Meg azt is értem, hogy most beteg és szeretne támogatást kapni. Viszont ez a probléma már 4 éve fennáll és nem fogható csak arra, hogy beteg.
Én tényleg próbálom a lehető legtöbbet megtenni, de azt hiszem, hogy ehhez kevés vagyok, soha nem lennék elég jó.

Biztos, hogy csak én vagyok ilyen önző rohadék, de egy héten 2 napot szeretnék egy kicsit magamra fordítani. Most biztos mindenki utál, aki ezt olvassa, mert igazatok is van. Én is utálom magamat, meg úgy az egész világot. xD De sajnos egy gyenge kaki vagyok és kell egy ember, aki mellett úgy érezhetem, hogy van értelme élni.
Remélem egyik olvasómnak sem kell ezt soha átélnie és nem tudja meg milyen érzés az, amikor két felé hasad a szíve.

Pá!

Úgy mostanság...

Yo!

Mint láthatjátok tegnap végre lecseréltem a designt, ideje volt már.Bejegyzést már nem volt kedvem írni, ugyanis reggeltől délutánig a kórházban ültünk anyuval. Megint elküldték egy csomó vizsgálatra szegényt és már lassan 3 hónapja, hogy állandóan kínozzák valamivel. Tegnap volt a szülinapja és nagyon ki volt borulva az újabb vizsgálat miatt, így reggel ugyan elindultam az iskolába, de látva, hogy fél órás késésben van a vonat, visszafordultam. Egyébként is tudtam, hogy most szüksége van rám, így biztos, hogy ha időben jön is a vonat, akkor is visszafordulok.
Igaz, hogy ZH-t írtunk volna, bár a tanár a létezésemről sem tud, de most minden elhanyagolható számomra.Majd lesz valami azzal a tárgyal, az iskola jelenleg a legkisebb problémám.
Szóval rengeteg várakozással és idegeskedéssel telt a tegnapi nap, de este azért megjött a kedvem a bloghoz, így a kinézeten változtattam.

Ma nem voltak óráim, így pihentem egy kicsit. Animéztem, mangát olvastam meg kimostam a heti ruhát.Holnap jóóó sokáig leszek, reggel a 9:10-es vonattal megyek és 20:40-re érek haza. Már ha a drága MÁV is úgy gondolja, mert eddig minden nap késtek a vonatok minimum 10-15 percet. Király lesz holnap egy félórás késéssel bevágódni órára. Főleg, hogy most mennék másodjára, mert eddig ugye ment a huzavona a szakváltással. Kicsit sem lesz ciki. xD
De egyébként eddig tetszik a magyar szak, a csoporttársaim is nagyon kedvesek, néhányukat már ismerem korábbról is, de azok is rendesek, akikkel csak most hozott össze a sors.
Igazából ha nem lenne az életem éppen romokban, akkor egészen szeretnék iskolába járni.

Aki miatt még nem törtem teljesen össze, az Laci. Mindig is mellettem állt és támogatott, de most, hogy ennyi rossz történik velünk még inkább próbál a támaszom lenni. Ha ő nem lenne, akkor tuti, hogy nem bírnék felkelni az ágyból. Így is vannak elég mély és depresszív pontjaim, de nem tehetem meg, hogy ezek sokáig tartsanak, mert anya számít rám.
A hétvégéket vele töltöm. Igaz, hogy mindig lelkiismeret furdalással megyek el itthonról, de tudom, hogy anya nem akarja azt, hogy miatta teljesen elszigetelődjem mindenkitől és mindentől. Nehéz ez, nagyon nehéz. Pozitívnak lenni pedig a legnehezebb.
Szerencsére Laci itt van mellettem és segít kikapcsolni és megnyugodni. Próbálok vidám lenni,
igyekszem nem az ő vállára rádobni minden terhemet. Nekem már az is sokat jelent, ha megölel és mond valami hülyeséget. Az elmúlt fél év során megtanultam értékelni a legkisebb dolgokat is, mert most csak kis dolgokba kapaszkodhatom.
Egyébként nagyon büszke vagyok rá. Elég döcögősen indult, de azt hiszem rátalált arra, amit szeret. Most egy számítógépszerelő OKJ-n van és mellette dolgozik is. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pont, amikor azt mondja majd nekem, hogy szereti a sulit, de megtörtént. :)
Nemrég pedig megkapta az első fizetését egy gép megszereléséért. Azt hiszem jó úton halad és ennek nagyon örülök. Remélem most már én is a nekem kijelölt ösvényre tévedtem.

Egyébként a lábam kb. 2 hét után rendbe jött. Bár volt, hogy alig bírtam elsántikálni a suliba, de a kenőcs, fásli, borogatás trió helyre tette és nem kellett 2 várost végigjárnom vizsgálatokért. Mert az orvos nem igazán törődött vele, egyből beutalt röntgenre meg laborra. Inkább kihagytam.

Körülbelül ennyit akartam közölni.Majd jelentkezem.

Sayonara!

Jó is, rossz is

Üdv!

A legutóbbi bejegyzésem óta sajnos nem változott túl sok minden. Az orvosok továbbra sem tudják, hogy pontosan mi baja van anyának. A legnagyobb baj az idő. 2 hetet vártunk egy eredményre, amire kb. 5-7 napot kellett volna, de ezzel se jutottunk előbbre.
Most már annyira sürgeti őket az idő, hogy érdekes módon tudnak azonnali időpontot adni mindenhova. Úgyhogy az elkövetkezendő napokban a kórházat járják apuval. Próbálok pozitív maradni és reménykedni, de nagyon nehéz. Vannak nagyon rossz napok és kevésbé szörnyűek, de szinte folyton mély ponton vagyunk.

Az utóbbi napok szörnyűek voltak, de szerdán kaptam valami jót is az élettől. Ilyen borzasztó időszakban az ember egy apró dolognak is nagyon tud örülni, de velem elég sok minden történt aznap. Kezdjük azzal, hogy reggel Risa felvisított és így felnéztem telón az e-mail fiókomba, mert minden nap türelmetlenül vártam az iskola határozatát. És ott volt! Jó hírt közölt, átvettek magyar szakra! Nem is tudom kifejezni az örömömet ez irányába. Lehet, hogy végre megtaláltam az utam?!
Bár sok izzadsággal és könnyel van kikövezve ez az út, ugyanis minden olyan tárgyat felvetettem az ügyintézővel, amit csak lehetett, azaz 7!! db magyaros tárgyam van, ezen kívül van 5 db pedagógiai és 4 db rajzos tárgyam. Elég sok.
És persze alapból borzalmas az órarendem, de most már folyamatosak lesznek az ütközések. A hétfőm még nem is vészes, kedden nincs órám, de szerdán a 6:14-es vonattal kell indulnom és 20:40-re érek haza. Azt hiszem előbb utóbb össze fogok esni. XD
Csütörtökön és pénteken csak 2 órám van, de mind2-re 8-ra kell jönni, ami(egy kis késés mellett) azt jelenti, hogy a 6:59-es vonattal el kell jönnöm itthonról. Soha nem bírtam a korán kelést és az egyetemben egyedül azt szerettem, hogy nem nagyon volt eddig reggeli órám, vagy ha igen, akkor az elődadás volt és skipeltem. Na, hát most megkaptam. xD
De úgy vagyok vele, hogy ki kell bírnom, le kell vizsgáznom minél több tárgyból és akkor hátha nem leszek olyan nagy csúszásban. Eddig csak 2 órán voltam, azok nagyon tetszettek. A nyelvtanért nem vagyok oda, de inkább magolom azt, minthogy még egyszer programoznom kelljen.
Szóval alapvetően nagy az öröm, bár tudom, hogy nagyon nehéz lesz.

Aztán amikor este jöttem haza a vonaton észre vettem,  hogy egy srác állandóan néz. Vannak fura fazonok, így ignorálni szoktam az embereket, csúnyán nézek és általában akkor békén hagynak. De az ablak visszatükröződéséből is láttam, hogy néééz. Már kezdtem ideges lenni, amikor egyszer csak felállt és odajött. Zenét hallgattam, kivettem a fülest és  láttam, hogy a Facebook profilomat mutogatja nekem. Aztán meghallottam ezt a mondatot:
-Bocsi, ne haragudj. De te vagy Risa, a Retard Művek készítője?
Na, mindenre számítottam, pénz kunyerálástól kezdve a "nincs pénz a telefonomon, add ide a tiédet"-ig(mindezt tapasztalatból írom), de erre pont nem. Megörültem, aztán leült velem szembe és leesett,

hogy őt már láttam valahol. Na, kivel hozott össze a sors?
Szerintem senki nem olvassa olyan régóta a blogot, de még talán 7-ben vagy 8-ban írtam róla, hogy találkozni akart, de én nem igazán szerettem volna, mert jó nagy korkülönbség volt köztünk. Aztán besértődött rám, hogy mindig azt mondtam neki, hogy oké, majd találkozunk és végül mégse... Így visszagondolva elég szemét dolog volt ez tőlem, de állandóan tapadt és nem akartam megbántani.
Meg azzal a kemény 14-15 éves fejemmel nem igazán tudtam máshogy kezelni a helyzetet. Aztán haraggal váltunk el és kb. 5-6 év után egy vonaton odajött hozzám, hogy ismeri a képregényeimet.
Egyszerre örültem is, mert ő a 3. ember aki felismer(micsoda híresség vagyok xD), de kicsit furán is éreztem magam. Bár úgy látszik ő már nem haragszik, engem meg azután nem is érdekelt, el is felejtettem. xD Csak kicsit kellemetlennek éreztem a beszélgetést. :'D Szerencsére csak egy megállót kellett együtt mennünk, mert szállnom kellett.
Szóval összességében örültem, mert hiába ismertük egymást, a kapcsolatot nem tartottuk évekig és mégis odajött, mert szereti a rajzaimat. Gratulált hozzájuk, meg beszélt róluk, hogy mennyire tetszenek neki. :D A kellemetlenebb részt inkább ignorálom és csak örülök magának az élménynek.

Mikor hazaértem az ágyamon várt egy kínai csomag. Megjött az FMA-s egér alátétem, ami megkoronázta a napom befejezését.*-*
Az élet baromi kemény és vannak, akik több rossz és nehezebb dolgot kapnak, mint mások, de néha rájuk is vetülhet némi fény.

Ma nem mentem suliba, mert a bal csukóm és a jobb lábam egyszer csak begyulladt. A csuklóm jobban van, de tegnap éjszaka a lábam a 2x-re dagadt és még ma reggel is elég csúnya volt. Nem igazán akarok orvoshoz menni, mert egyrészt influenza szezon kellős közepén egy kis sántítással megyek be és 40 fokos lázzal jövök ki a rendelőből, másrészt félek, mert anya olyan gyenge, hogy egy influenza komolyan veszélyeztetné őt. Harmadrészt nagyanyám jóvoltából már mindenki tudja, hogy anya beteg, így nem akarok emberekkel találkozni. Utálom őket. Nem azért kérdezősködnek, mert az érdekli őket, hogy ténylegesen miként van az adott illető, hanem hogy a boltba beérve lehessen sápítozni rajta a vénasszonyokkal karöltve.
Szóval fáslizom és kenem gyulladáscsökkentővel a csülkömet, aztán majd meglátom mi lesz vele a hétvégén. Már sokkal jobban néz ki, majdnem visszament az eredeti méretére, szóval remélhetőleg nem lesz gond.
Ma menni akarok Lacihoz, úgyhogy össze kell magam kapni.

Na, majd jelentkezem.

Pá!

"I cried the rain that fills the ocean wide..."

Beigazolódni látszik, amitől rettegtünk. Kis bajból kezd kibontakozni egy óriási és ha jól látom, akkor ismét a magyar egészségügy tehet mindenről.
Most egy még keményebb időszak jön. Erősnek kell lennem és támogatnom anyát és reménykedni, hogy ez a rémálom boldog befejezést kap.
Próbálok minél pozitívabban állni a dolgokhoz és nem rettegni állandóan, vagy legalábbis nem mutatni a rettegést. Nem tudom, hogy miért bünteti a családot az élet kb. 1,5 éve folyamatosan, de igazán jöhetne végre valami jó dolog is.
Ha hívő lennék már nem lennék, mert semmi rosszat nem tettünk és mégis állandóan büntet minket a sors. A legnehezebb dolog a világon látni, hogy a szeretteid lebetegszenek és szenvednek. Anya meggyógyul, mert élni akar, látni akarja,hogy lediplomázom, bőgni akar az esküvőmön és tologatni az unkáját babakocsival.
Mert neki élnie kell és boldognak és egészségesnek lenni, mert megérdemli és meg is fogja kapni.
Apuval ott leszünk mellette, ahogy eddig is mindig és hárman együtt kézen fogva előre megyünk és átvészelünk mindent, mert szeretjük egymást és csak ők és Laci vannak nekem.

Viszont ahhoz, hogy erős támasz lehessek először magamat kell rendbe tennem. Az utóbbi egy hét a várakozásról és a rettegésről szólt és még sokáig így is lesz. Ma átmegyek Lacihoz és ő kicsit pátyolgatja majd a lelkemet meg a testemet is, mert már hetek óta nem alszom és eszem rendesen és kezdem érezni, hogy hosszú távon nem fogom bírni ilyen állapotban. Amikor vele vagyok kicsit megnyugszom és tudok valamennyit enni és aludni.
Nem szeretem a saját terheimet senki vállára tenni, de ezt a súlyt már képtelen vagyok egyedül cipelni. És igazából még nem is tudjuk mi vár ránk, mivel kell szembesülni és mit kell legyőzni. Sokkal többet azóta se tudunk, csak azt, hogy egyre rosszabb minden.
Még biztos hetek, mire sikerül odáig eljutni a jeles orvostudománynak, hogy végre megállapítsák mi is a tényleges probléma és miként lehet kezelni...

Hát, így állunk emberek. Az élet nehéz és tényleg fontos, hogy odafigyeljünk a szeretetteinkre és velük legyünk. Mi mindig is egy összetartó és jó család voltunk és ez örökké így lesz. Sok erőt lehet gyűjteni a szeretetből és a kölcsönös odaadásból.
Most háttérbe kell szorítani az egyént és a közös célra helyezni a hangsúlyt. Nehéz lesz, az iskola sem könnyíti meg a dolgomat. Persze, hogy ilyenkor van vele mizéria. Még ezzel is futom a köröket, de nem érdekel, ha anya újra egészséges lehet.

Megyek és próbálom összeragasztgatni a darabokra hullott életem szilánkjait.
Majd jelentkezem.

Pá!

2018 is egy elátkozott év lesz...?

Üdv!

Ez az év első bejegyzése. Köszönhető ez mindannak, amin mostanában keresztül megyünk. Írtam korábban, hogy anya beteg. Nos, azóta nemhogy javult a helyzet, de egyre inkább romlik. Persze ebben nagy szerepet játszik az is, hogy mennyire iszonyatosan sz@r az egészségügy ebben a tetves országban. Igen, így beszélek, mert mérges vagyok és rettegek.
Októberben ölték meg(igen, ezt mondom, mert ez az igazság) az orvosok a nagybátyámat és egyszerűen nincs már bizalmam az egészségügyben. Egy normális országban már rég megműtötték volna anyát és túl lenne az egyik rosszon és talán képes lenne enni és nem csak fogyni...
Undorító, ami itt megy és ennek az emberek isszák meg a levét. Szóval egy nem túl súlyos betegség miatt most rághatjuk a körmünket, mert annyira semmilyen az ellátás, hogy akár még életveszélybe is kerülhet. Köszönjük Magyarország! (Y)

És persze ha baj van, akkor az csőstül csapatostul jön...
Tegnap volt a programozás vizsgám. Előtte jártam tanárhoz és a vizsgát megelőző hét majdnem minden napján gyakoroltam(és persze előtte is). Persze a sok stressz egyre jobban rányomja a bélyegét az én szervezetemre is, hiába a sok narancslé,gyümölcs,tea, méz stb... Éreztem én már Tankcsapda koncert után, hogy gyengébb vagyok.
Aztán Laciék le is betegedtek, én még próbáltam magam kúrálni az utána lévő napokban, de csak elkaptam én is az influenzát.
Szerencsére a rengeteg vitaminnak köszönhetően nem volt olyan súlyos, lázas nem voltam, de megfelelően rosszul voltam ahhoz, hogy még utoljára ne tudjak elmemni a tanárhoz egy kis gyakorlásra.
Szóval amikor fel bírtam kelni az ágyból, akkor programoztam. Főleg esténként.
Persze ha izgulok, akkor a hasam is megy. Egyébként is szörnyen rossz a gyomrom már karácsony előtt óta. Úgyhogy az evést is hanyagolom mostanában.
Ez a betegség volt egyébként a másik oka annak, hogy nem jelentkeztem ezidáig.

Szóval elkanyarodtam a témától: programozás vizsga.
Tegnap "szerencsére" nagyon rosszul voltam, aludni se tudtam(ja, igen, az alvás sem megy mostanában-mily meglepő XD-) és így indultam el a vizsgára.
Programozáshoz mi kell? Számítógép/laptop, egy program és ennek a fordítója. Nos, nekünk csak egy lap és egy toll adatott, ugyanis a tanár kikötötte, hogy ezen a vizsgán lapon kell programozni. Ami szívás és direkt kicseszés, mert jó esetben a program kiírja, ha valami hiba van. Így sokat lehet rajta javítani és akár egy kettes szintre fel lehet hozni az egyébként hibás kódot...
Programozásból is vannak sablon feladatok, amiket ha egy normális, jó szívű tanár kiad, és ha a hülye gyerek gyakorolt rá, akkor meg lehet írni. Nos, amikor megláttam a feladatokat tudtam, hogy az informatikus pályámnak itt a vége.
Természetesen szinte semmi köze nem volt az órai dolgokhoz a feladatoknak és olyan matekos részeket tett bele, hogy a könnyen megírható programból is nehéz feladatot csinált...
Persze küzdöttem a végsőkig, 5-ből 4 feladatot megírtam.
Ma láttam, hogy megbuktatott és mivel ez a tárgy nem vizsgás, hanem igazából gyakjegyvédés volt, így ebben az évben több lehetőségem nincs a javításra.
Úgyhogy feleslegesen kínlódtam 1,5 évet az informatikával, megcsináltam egy csomó tárgyat a semmiért, kínlódtam a matekkal, megalázott az operációs rendszerek tanár. Sok energiát elvesztegettem, rengeteg könnyet hullattam és rengeteg ideget megettem.
Mindez egyetlen tantárgyon múlott, és elbuktam.

Nem érzem magam hibásnak, tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, hót betegen is gyakoroltam esténként, tanárhoz is jártam, egyébként az órákon is szinte mindig ott voltam, jegyzeteltem, figyeltem, próbálkoztam. De ez nem az én utam. Eddig is tudtam, már az első pillanattól kezdve éreztem. Csak az fáj, hogy mennyi mindent megcsináltam és ez most mind kárba vész. Nem fogok ugyanis tovább kínlódni ezen a szakon: most 2 évet!! csúsznék a programozás miatt, mert nem tudnám felvenni a rá épülő fontos tárgyakat.
Ha szakot váltok kevesebb csúszással lesz végre meg az a nyamvadt diplomám. Ha végre valami össze is jönne nekem, akkor átmennék magyarra. Nem lesz jobb az se, talán az olvasást is megutálom és nem is lesz időm arra, amit szeretek olvasni.
De inkább magolom a nyelvtant, meg az irdalom elméletet, minthogy tovább kínlódjak egy olyan dologgal, amihez egyszerűen nem értek és nem fogom soha sem elsajátítani megfelelően.
Nem fogom szeretni, de ez már rég nem arról szól, hogy szeretem-e. Sosem szólt arról. Már csak azért járok oda, hogy meglegyen a tárgy, meglegyen egyszer a diplomám. Azután talán ismét rátalálok önmagamra, szeretnék elvégezni egy OKJ-t a Megyóban (grafikus vagy animáció). Vissza akarok térni majd a gyökerekhez és talán akkor ismét jól fogom magam érezni.
Mert ez az iskola eddig csak boldogtalanná tett, jót nemigen adott. Már csak túl akarok lenni rajta és kiszabadulni ebből a börtönből.

Azért írok most ennyit és ilyen őszintén, mert ezzel senkit nem akarok terhelni a környezetemben. Inkább kiadom itt magamból. Amúgy sem értenek meg. Ha valakinek mondom, hogy mennyire gyűlölök egyetemre járni, akkor egyből jön a kérdés, hogy miért nem váltok?
Mégis mire? Azért választottam a tanári pályát, mert ad egy emberi szakmát és mellette művészkedhetek úgy, hogy azért van egy polgári állásom. Nem szeretek a bizonytalanra játszani, ebben az országban egyébként sem lehet megélni protekció nélkül művészként.
Nem akarok "csak" egy művészeti egyetemre járni, mert félek, hogy azzal a diplomával nem tudnék megfelelő hátteret biztosítani magamnak. Anya mindig önállóságra nevelt, így igyekszem olyan pályát választani, aminek a fizetéséből képes vagyok egyedül is meglenni és ha bármi történne akkor a gyerekemet is eltartani. Persze, a tanárok nem keresnek jól, de nem is igazán szándékozom tanár lenni. De jó diploma, konkrétan 3 szakmát ad: egy tanárit, egy rajzost és még valamit, ami egyelőre bizonytalan.
Úgyhogy nem vagyok éppen könnyű helyzetben, de már eljutottam arra a szintre, hogy annyira kimerített ez a sok stressz, hogy nem tud izgatni. Próbálok átjelentkezni magyarra, aztán majd lesz valahogy. Most ami igazán érdekel az az, hogy anya meggyógyuljon és minden olyan legyen, mint régen.

Azt hiszem elég jól megindokoltam a bejegyzés címét, úgyhogy most megyek és intézkedem.
Ha lesz valami, majd írok.

Pá!

"...Betemet a köd, de ha kitalálok,

majd mutatom az arcomat igazából.

Ha meg nem találom a kijáratot,

csak egy temetetlen halott maradok."