Sok bánat között egy kis öröm

Sziasztok!

Aki olvassa egy ideje a blogot az tudhatja, hogy naggggyon nagggggyon régóta szeretnék egy BJD-t. Imádom őket, kb. azóta, hogy megismerkedtem az animés/ázsiai kultúrával. Úgyhogy kb. 7-8 éve vágyom egy ilyenre és minden nyáron elkap az őrület, hogy na most csinálok magamnak egyet. Sok évi kínlódás után pedig rá kellett, hogy jöjjek, hogy nehéz valamit leképezni úgy 3D-ben, hogy csak 2D-ben láttam. Így hát arra jutottam, hogy felkeresem az aliexpress sötét bugyrait és rendelek egy után gyártott babát. Tudom, hogy ez  nagyon csúnya dolog a művészekkel szemben és mindenképp szeretnék a jövőben egy eredeti babát is beiktatni a gyűjteményembe. Csak hát egy eredeti kb. 250 dollárnál kezdődik,  míg ez 58 dolláromba fájt szállítási költséggel.
Egyébként 16-án rendeltem(ekkor volt két hónapja, hogy anya elment) és nem titkolom, hogy kompenzálni akarok vele. Észre veszem magamon az elmém furcsa dolgait, de hagyom őket(egészséges keretek között), mert biztos tudja ott bent valami, hogy mire van szükségem most.
És erre volt szükségem. Rég nem vártam ennyire valamit! Azt írták, hogy leghamarabb június 4-én érkezik meg. Szóval neki álltam babaházat készíteni, hiszen ez a tünemény nem fér el sehol, így kellett neki valami ülő alkalmatosság és hát végül babaház lett belőle. xD

Ezzel a házzal 3 napig kínlódtam xD

Gondolatok...

Ahoy!

Igyekszem visszatérni a blogoláshoz, mert továbbra is szeretem. Igaz, hogy mostanában csak a szánalmas, darabokra hullott életemről tudok nyilatkozni, de igyekszem minden apró dolognak örülni. Ami így a félév végén nehéz ügy: a rajz tanszék megint variál és képtelenek megérteni, hogy nekünk van egy másik szakunk is, amiből most írjuk a ZH-k 90%-át. Néha felhúzom magam ezen, de próbálok nem mindenen idegeskedni.
Igazából félek, hogy bennem is ott lappang a rák és nem akarom feleslegesen szétstresszelni magam és fiatalon, esetleg még fiatalabban meghalni, mint anya...
Úgyhogy kicsit jobban odafigyelek az étkezésre is és minden nap igyekszem legalább 20-30 percet mozogni. Ami nem nehéz, mert legalább 20 percet biciklizem naponta az állomásig. Ha meg éppen nem megyek suliba, akkor csak úgy teszek egy kört a faluban.
A csokiról nem tudok leszokni, most kell valami, amitől jobban érzem magam. De mivel semmi más káros szenvedélyem nincs, így azt hiszem ennyit egyelőre megengedhetek magamnak. Legalábbis addig, amíg kicsit helyre nem jövök és akkor a csoki fogyasztásom mértékét is szabályozni fogom.

Hétköznapok

Sziasztok!

Nos, lassan itt a félév vége, már csak 2 hét és annyi. Sok vizsgám lesz és igyekszem a bánatomat a
tanulásba fojtani. Szeretem a magyar szakot, bár eleinte nehéz volt. Főleg, hogy később vettek át, így az év eleji anyagot is be kellett pótolnom, senkit nem ismertem eleinte és nem tudtam kitől elkérni a jegyzeteket. Szerencsére a magyarosok egy másik faj, nem olyanok, mint az informatikusok. Az infó szakon úgy kellett összekönyörögni a tananyagot, míg magyaron a többiek írnak rám, hogy miben segíthetnek?
A múlthéten és ezen is 2 beadandót írtam meg és ezen 3 nap alatt 2 ZH-t fogok írni. De már egészen belerázódtam a sok hiányzás ellenére is. Szerencsére a tanárok megértőek és nem buktattak meg azért, mert sokat hiányoztam az elmúlt időszakban. De nekem kellett szinte mindent elintézni. A bürokrácia melegágyában élünk, így nem elég a fájdalmat elviselni, de veszekedni kell a közművekkel is, mert egyszerűen olyan tételeket számláznak ki,hogy eszméletlen. Már megkezdték a hagyatéki eljárást is, leveleztünk egy párszor más közműves szervekkel is, vettem egy telefont, mert természetesen az is használhatatlanná vált. :"D Új számom lett, mivel nem tudtam átíratni anya nevéről az enyémre a régit, mert kellene hozzá a hagyatékiról valami igazolás, de még nem zajlott le az eljárás, majd 1-2 hónap múlva. Addig meg nem maradhattam telefon nélkül, mert messze járok iskolába és kell, hogy el tudjam érni apát és Lacit.
Elromlott a mosógépünk, szerencsére nagyanyámnak volt egy zsír új pluszba, így az megoldódott. Behalt a porszívó, de apa megcigányolta,csak néha nem működik. Igaz a mondás, hogy szegény embert még az ág is húzza.

"Minden egész eltörött..."

3 hete is ilyen rossz idő volt, sőt rosszabb. Az ég akkor is siratott egy jó embert és ma is beborult érte...
Azon a héten nem sokat aludtunk, a csütörtök éjszaka pedig kezdett átmenni egy rémálomba. De még akkor is reménykedtünk. Csak mi ketten apával, anya akkor már érezte, vagy tudta, hogy itt már nincs esély. Ami a legjobban fáj, hogy senki nem mondta meg nekünk az igazat, mert akkor egyből a mentő után mentünk volna. Azt mondta a mentős, hogy menjünk be 1-1,5 óra múlva, mert addig vizsgálják. Így is tettünk. Kicsit összeszedtük magunkat, felöltöztünk, eltettük az ilyenkor kellő dolgokat és kb. egy óra múlva már a kórházban voltunk, de akkor már félig árva voltam.
Nem tudtunk tőle elbúcsúzni, de lehet, hogy nem is szerette volna, hogy az utolsó gyötrelmes perceit is végig kísérjük.
Nem igazán tudtam mit írjak erről, többször is neki kezdtem már a blogolásnak, de valahogy nem jönnek a szavak. Erre nincsenek is szavak. Egyben azonban biztos vagyok: nincs isten. Ha lenne, akkor nem hagyta volna, hogy egy jó ember ennyit szenvedjen és ilyen sorsot érdemeljen. Iszonyatosan fiatal volt és még csak most kezdődött volna az élet.
Azt hiszem egész életemben nem leszek már ép soha. A legjobban most mégis apa miatt aggódom. Rettegek attól, hogy a bánat megbetegíti és hogy utána akar menni anyának. Eddig se volt nagy a családom, de már csak 2 ember miatt kelek fel minden reggel.
Laci rengeteget segít és segített, azt hiszem ha ő nem lenne, akkor még inkább depressziós lennék. Csak az a kérdés, hogy szabad-e ilyen fiatalon ennyi terhet a vállára tennem és mindezért cserébe csak egy darabokra tört szívet és egy ketté tört életet tudok neki adni...?!
Nem tudom, semmit sem tudok.
Vannak jobb napok és vannak olyanok, mint a mai. Egyszerűen képtelen voltam elmenni az iskolába, pedig nem szabadna többet hiányoznom. Olyan borzasztó állapotban keltem ma fel, hogy megmozdulni se volt erőm és kedvem. Persze igyekszem összeszedni magam,hiszen a tanulás fontos volt anyának és a házat is rendben kell tartanom. Legalább ha egyszer arra kerül a sor, hogy férjes nő legyek, akkor már minden rutinból fog menni. :') Sajnos.
Eddig se volt könnyű, de most olyan, mintha az egész világ ellenünk fordult volna. Mióta elment csak hideget és csendet érzek, amilyen a halál is. Hiába van tavasz, számomra nem süt a nap és nem hallom a madarak hangját, nem érzem a virágok illatát. Mostantól nem lesznek ünnepek az ünnepek és az anyák napja is csak egy újabb tőrdöfés lesz a szívemnek.
Nem tudom miként fogjuk tudni átvészelni ezt az időszakot, de az biztos, hogy most minden kitartásomra szükségem lesz. Azt érzem, hogy vigyáznom kell apára és magamra is. Magamra azért, mert az életemet anyának köszönhetem és ronda dolog lenne erre az ajándékra nem vigyázni. Csak hát nem olyan egyszerű ez.
Többé már nem érzem magam fiatalnak, valami nagyon eltörött idebenn. Az elmúlt fél évben annyi mindenen mentem keresztül, mint egy 50-60 éves és ez valahogy gyökeret vert a szívembe.
Már csak abban reménykedem, hogy egyszer még viszont láthatom anyát és mindenkit, akiket 3 év alatt elvesztettem.

Két világ közt...

Üdv.

Amikor a közeli családban valaki beteg lesz, az kihat az egész család életére.
Kezdek lassan begolyózni ettől az egésztől, ami január óta megy és egyre inkább kelepcében érzem
magam. Tudom, hogy anyának óriási szüksége van a támogatásmora és arra, hogy itt legyek vele. Ezért is olyan nehéz péntek esténként elmennem itthonról. Ugyanis csak hétvégén tudunk Lacival találkozni. Hétköznap még beszélni is alig tudunk, esténként talán 2-3 órát.
Ilyenkor vetődik fel a kérdés: mindent el kell dobnom anyáért? Mert látom rajta, hogy ő elvárná. Nekem Lacin kívül senkim nincs és nem élek közösségi életet. Elmegyek reggel a suliba, ott vagyok és rohanok haza. Vagy ha nem egyből haza rohanok, akkor Debrecent járom épp valamiért, amit meg kell vennem.
Az új csoporttársaim között vannak nagyon kedves lányok, de 2 hétnyi ismertség után nem rohanhatom le őket azzal, hogy "figyu már, annyira kivagyok, hogy lassan beleőrülök". Még Alnak se mondtam semmit, ő is éli az életét, most kint van cserediák programon külföldön. Nem vagyok az a könnyen megnyíló típus és nem is áll hozzám az iskolában senki közel.
Tegnap gondolkoztam azon, hogy óra után beszélek egy kicsit a pszichológus tanárommal, de annyira rohant haza, hogy inkább hagytam az egészet.
Ez a kérdés pedig egyre jobban foglalkoztat. Anyának van igaza és nem kéne hétvégén elmennem itthonról? De én meg nem szeretnék mindig itthon lenni, már így is érzékelem magamon néha, hogy a lelki állapotom több, mint szomorúság...
Az egyetlen embert is hanyagoljam, akit tényleg érdeklek? Nem akarom, nem tudom megtenni.
Persze ez nem ilyen egyszerű, állandóan lelkiismeret furdalásom van, de ha itthon maradnék tuti végig bőgném az éjszakát. Azok a legrosszabbak. Olyankor jönnek a gondolatok és nem tudok rendesen aludni. Vagy ha el is alszom, akkor nyugtalanul vergődöm egész éjszaka.

Múlt hét pénteken eléggé összevesztünk anyával, vagyis az összeveszés nem jó szó. Nagyon rossz kedvem volt aznap, a suliban is történt ez-az és apró Kykkys szerencsétlenségek értek, amiken máskor max. mosolygok egyet. De a pohár már nagyon tele volt és ezek voltak az utolsó cseppek. Amikor haza jöttem mérges és feszült voltam, amit anya egyből észre vett rajtam és levonta a maga következtetését: én haragszom rá, mert rossz a telefonom és nem tud újat venni és ilyen hülyeségek. Eszemben sem volt semmi ilyen. Nekem állt, hogy mi a kínom, miért nem beszélek vele soha(mondjuk ezt nem értem...) meg ilyenek. Én nem veszekedtem, csak bőgtem, mint egy hülye. Tudom, hogy ő is kivan és haragszik az egész világra, mert ő beteg és nem érdemelte meg.
Utána kibékültünk, de megint nekem állt, mert szerettem volna Lacihoz menni, de mondtam neki, hogy jó, akkor itthon maradok. Ekkor kezdett el piszkálni, hogy ha ennyire nem bírok nélküle élni, akkor miért nem költözöm oda meg ilyenek? Persze, mert ez olyan egyszerűen működik... Ekkor már annyira elegem volt, hogy fogtam magam és a hóviharban elindultam Lacihoz este.
Persze késett a busz, lekéstem a csatlakozást, de nem érdekelt, 15 perc múlva úgyis jött a következő busz. Bevallom, hogy eléggé féltem az úton, mikor már kicsit kitisztult a fejem, mert nagyon csúszott az út.
Ez a legnagyobb baj velem: sokáig gyűlnek bennem a dolgok és egyszerre robban ki minden olyan erővel, hogy akik nem ismernek olyan jól csak lesnek.
Ekkora hóviharban hideg fejjel tuti nem indultam volna el, de egyszerűen nem bírtam tovább a lelki terrort.
Anya nagyon jól ráérez,hogy mivel lehet igazán mélyen a szívembe döfni: ez pedig Laci. Azért érzékeny pont, mert rengeteget csatáztunk emiatt, a 4 év alatt sem tudta elfogadni azt, hogy van egy harmadik ember az életemben akit szeretek.
Nem tudom mi lenne, ha lennének barátaim. Biztos azok is főellenségek lennének. xD Egy ideje béke volt, azt hittem, hogy végre beletörődött abba, hogy szerelmes vagyok. Mert eleinte azzal is győzködött, hogy én amúgy nem is szeretem Lacit... Na, mindegy.
Most, hogy ennyi szerencsétlenség ért minket ismét feltámadt a régi ellentét: Laci az ellenség, aki el akar tőlük szakítani. Miért nem elég az ő társaságuk? De most őszintén: 20 évesen ők is állandóan a szüleikkel akartak lenni? Persze biztos én is hibás vagyok valamiben. Meg azt is értem, hogy most beteg és szeretne támogatást kapni. Viszont ez a probléma már 4 éve fennáll és nem fogható csak arra, hogy beteg.
Én tényleg próbálom a lehető legtöbbet megtenni, de azt hiszem, hogy ehhez kevés vagyok, soha nem lennék elég jó.

Biztos, hogy csak én vagyok ilyen önző rohadék, de egy héten 2 napot szeretnék egy kicsit magamra fordítani. Most biztos mindenki utál, aki ezt olvassa, mert igazatok is van. Én is utálom magamat, meg úgy az egész világot. xD De sajnos egy gyenge kaki vagyok és kell egy ember, aki mellett úgy érezhetem, hogy van értelme élni.
Remélem egyik olvasómnak sem kell ezt soha átélnie és nem tudja meg milyen érzés az, amikor két felé hasad a szíve.

Pá!